Angliába utazós, kurzusos, életutat választó, irodalmi felfedezős.

Claire nem gondolta volna, hogy valaha is Angliába utazik azért, hogy részt vegyen egy Jane Austen szemináriumon Oxfordban. Nem az írónő rajongója, ellentétben a húgával. Ám egy veszélyeztetett terhesség miatt a nő nem utazhat, így Claire kénytelen menni a testvére dolgozatával. A hely varázsa gyorsan hat rá, és akaratlanul is felméri, mire jutott az életében – felnevelte a korán megárvult húgát, de csak asszisztensként dolgozik és a párkapcsolata sem az igazi. Itt viszont bárki lehet, hazudhatja magát orvosnak és flörtölhet a jóképű New York-i kiadóval. Amikor egy helyi, idős asszonnyal elegyedik szóba, egy titokba is bepillanthat: létezik a Büszkeség és balítélet egy korábbi példánya, amelyben Austen egészen másként alakította hősnője életét és mások a szereplők is. Claire a saját életére vár onnan tanácsokat, és mire észbe kap, már szerelmi zűrök, testvérharc és egy irodalmi örökség kérdése vár rá.

Kezdjük talán azzal, hogy nagyon kevés a kapcsolat ezen regény és az előző kötet között. Új hősnőt kapunk, új életválságot. Csak éppen ebben is felbukkan az a társaság, amellyel az előző főszereplő is kapcsolatba került. Ennyi.

Mennyire kötött le Claire drámája? Alig. Volt a nőben egy olyan vonás, ami miatt idegenkedek a szereplőtől. Azt meg tudtam érteni, hogy nem szerette a saját életét. Rossz volt olvasni, ahogy felgyülemlett benne, hogy ő mindig csak ad és ad, de semmit nem kap érte cserébe. Csak a rosszat látta a barátjában, a munkájában, és a felszín alatt éreztem azt is, hogy az is okoz feszültséget, hogy a húgának milyen boldog élete van hozzá képest, noha máig Claire az a biztos pont, aki mindent elintéz a testvérének. Soha nem mond nemet. Egyszerűen nem bírom azokat a szereplőket, akik csak nyavalyognak az életük gondjai miatt, aztán meg várják a sült galambot, hogy egyszer majd jobb lesz.

Claire odáig megy, hogy egy regényből akarja megtudni, mit csináljon. (A Büszkeség és balítélet első verziója, amit darabokban olvashat el.) Utáltam, ahogy megjátssza magát. Utáltam, amikor egy közhelyes felismeréshez ér el. Egyszerre fogja fel, hogy neki is változtatnia kell, de vannak jó dolgok is az életében. Mint a barátja. Persze, pont akkor jön rá arra, hogy Ő az igazi, amikor ráébred, hogy Mr. New York csak azért flörtölt vele, mert általa akart közelebb jutni a kiadatlan Austen kötethez… Pattillo különben nem cinikusan írja meg, de egyszerűen érzelmileg képtelen voltam azonosulni a hősnővel. Így a romantikus én- és világfelismerése nekem hiteltelen, csöpögős, fárasztó volt.

Nem szerettem a regény másik verzióját, ami köré épül minden. Itt idegesített, ahogy annak a kitalált első verziónak a mintájára írja Claire életét is Pattillo. Mindig az a regény, amihez visszatérünk, és nem simán csak regény a regényben, de beszélnek róla, átviszik a tanulságait a szereplők az életükbe – túl sok ez így belőle.

A konfliktusai tompák. Sehol nem éreztem igazi téteket. Melyik férfit válassza? Kiadják-e a könyvet? Érdekel ez valakit? Engem nem. Meg különben is, miért egy vadidegen döntheti el, mi legyen az Austen-örökség sorsa? (Irodalmi szinten majdnem ugyanaz a konfliktus, mint az előző részben, ugyanazzal a végkifejlettel.) Értem, ahogy Pattillo a nővérek közti kapcsolatról, karrierről, szerelemről próbál kellemesen írni Austen hagyományokat követve, de olyan semmilyen lett a végeredmény…

Ragozhatom még egy kicsit, de a végeredményen ez nem változtat. Ez egy kis limonádé, nem fáj, nem rossz olvasni, csak olyan ízetlen is mellette…

Pattillo: Mr. Darcy összetörte a szívemet – Mint női: 55% kis szerelem, kis válság. Sok női téma, de az irodalmi kérdésköre ismételt.

Szubjektíven: 45% kis kellemes, de nem tudott igazán lekötni. Az Austen párhuzam erőltetett.