Fülszöveg:

Szeress nagyon, szeress szenvedéllyel, de szeress jól!

Száz méteren minden milliszekundum számít.

Ha a szerelemre várunk, ezek a milliszekundumok örökkévalóságnak tűnhetnek.

Lucas Prestonnak, a középiskola végzősének mindene megvan: az atlétikacsapat sztárja, egy ösztöndíj várományosa, saját lakással meg újabb és újabb barátnőkkel. Egy nővére, öt öccse és egy apja van, aki számít a segítségére, hogy ezek az fiúk biztosan ne öljék meg egymást. És a megmentője? Lois „Laney” Sanders, a lány, akit tizenegy éves kora óta nagyon kedvel. Egy lány, aki a legjobb barátja, a bizalmasa, a bátorsága.

Tizenhat kopogás.

Nyolc másodperc.

Ennyi időbe telt felismernie, hogy négy éve szerelmes Laneybe.

Nyolc sorsfordító másodperc.

És pontosan ennyi időbe telt őt elveszítenie.

Szerintem: 

Bár sok jó véleményt láttam, nekem nem tudott élmény lenni. Ha nem is éreztem teljesen tucat new adult történetnek, majdnem. Röviden, én untam.

A kezdet kifejezetten tipikus, lánymesés és így unalmas. A legjobb barátok, akik titkon szerelmesek egymásba. de mindketten azt hiszik, a másik csak a barátot látja benne. Amikor megvan az áttörés, akkor van a regény egyetlen meglepetése. Nem váltunk át romantikus egymásra találásba és járásba, hanem Lois talán először igazán látni kezdi Lucast és nem kezdenek el járni. Lesz neki másik fiú, szerez némi tapasztalatot. A távolság jót tesz nekik, és amikor megint egymás mellé kerülnek, már többre építhetik a kapcsolatukat, mint egy gyerekkori vonzalom.
Ugyan sok tekintetben ez egy felesleges kitérő a nagy egész szempontjából, lehetett sejteni, hogy a lány elvesztése kell Lucasnak, hogy komolyodjon és jobb ember legyen, majd visszaszerzi a szerelmét, de akkor is más.

Próbál komolyabb témákat behozni, de felemás sikerrel. A családon belüli erőszak nagyon gyér ebben a formában, és ami lesz is belőle… Ha a szerző bátrabb és megöli a lányt az exe, akkor ledöbbenek és más lenne a hangnem, de így csak egy próbatétel, amit Lucas és Lois majd együtt megoldanak. El is haladnak majd innen a nagyon rózsaszín happy end felé, ami nekem nem szokott jól esni, itt sem.
A másik, a nagycsalád problematikája. Nem lesz fő téma, csak utalnak olyasmikre, hogy Lucas nagycsalád gyermeke, így az ösztöndíja nagy segítség a testvérei szempontjából. Ebből többet is ki lehetett volna hozni, de maguk a testvérek sem szerepelnek sokat. Az anyjuk elvesztése, a gyász egy fokkal jobban benne van, de éppen csak.

Nagyon kétszereplős ez a darab, a szerelmes pár története. Mit éreznek, mit lépnek, hogy lesznek ketten együtt egyre erősebbek. Talán a lány az erősebb figura: úgy éreztem, ő szerepel többet és ő változik többet. Lucasnak csak az a távolságtartás kell, és a gimi szívtiprójából átmegy papucsba. Lois nehezebben tanulja meg értékesnek látni magát, és Lucasban nem egy ideált szeretni, hanem magát a fiút. (Nem lettem teljesen meggyőzve, hogy ez igazán megtörtént. Ahhoz túl könnyen vált majd vissza rá, amikor a kapcsolata szétmegy.)

A cselekmény kevesebb, ez inkább lelkizős. Talán az is egyik bajom, hogy olyan gondjaik vannak, amelyekkel nehezemre esik együttérezni. A lány esetében az anyja miatt lehetne komoly traumája, elég durva a családi háttere – ehhez képest úgy tűnt, az élete fő kérdése, hogy Lucas viszont fogja-e egyszer szeretni és jól szeretik-e egymást.
Nagyon érzelmes, szinte szentimentális. Nekem ez így sok is volt.

Hiába tartom jobbnak, mint egy sima, egymásra találós, végig nagyon rózsaszín és egyértelmű new adult románcot, most nagyon nem jó hangulatban kapott el. Nem is tetszett.