Fülszöveg: 

Lou, Reid, Coco és Ansel megmenekültek ugyan a fénymágusok halálos csapdájából, ám most boszorkányok serege és az egész egyház vadászik rájuk, miközben sehol sem akad számukra menedék. Vérükre szomjazó üldözőikkel szemben szövetségesekre van szükségük – és olyan hatalomra, amelyet jobb lenne nem a világra szabadítani.
A kétségbeesett, bosszúra vágyó Lou egyre sötétebb varázslatokhoz folyamodik, hogy egyszer és mindenkorra végezhessen anyjával – egyben leghalálosabb ellenségével –, ám könnyen lehet, hogy ezzel azt is elpusztítja, ami összeköti őt Reiddel. Az egykori boszorkányvadász azonban szent esküt tett: hűséges marad Louhoz és védelmezi – míg a halál el nem választja őket…

Szerintem: 

Egy romansy-trilógia középső része, és

sajnos nagyon érezni is benne, hogy valamiképpen igyekszik csak kitölteni a cselekményt a következő részig. Szinte semmi nincs benne, amiért megérte volna ez az 500(!) oldal és ne ugorhatnánk egyből a következő részre.

Vagyis, nem éreztem úgy, hogy igazán haladt volna a cselekmény. Louise, Reid és Coco tervezgetnek, hogy miképpen kapják el Lou anyját és ezzel rendbe tegyék az életüket. Túl sok az agyalás, kevés a cselekmény. Arról nem is beszélve, hogy a végére, amikor tényleg dűlőre lehetett volna vinni az eseményeket, visszalépnek a kezdőkörbe. Vagyis, Lou anyját hiába győzik le, szabadon engedik és folytathatja az üzelmeit. Még csak Lou kis győzelmet sem írhat jóvá, mert a csapatban árulók vannak és záróképként ő kerül az eddigi legsebezhetőbb állapotába.

Maga a terv is, amivel előállnak, jobb szó híján béna. Ahhoz képest, hogy rendszeres téma, mennyire félelmetes a boszorkánykirálynő, milyen okos és kegyetlen, nagyon gyerekes egy csapdát állítanak. Aztán meg meglepődnek, hogy nem működik. Kifejezetten zavart is, hogy milyen könnyen meg lehetett vezetni minden szereplőt.

A cselekmény sem pörgött eléggé, túl sok benne az időhúzó rész. Már a nyitánytól kezdve – Lou csak menekülni akar a gondok elől. Kb. mindenki várja, hogy kezdjenek el tervezni és ne csak bujkáljanak, ő meg mantrázza csak, hogy majd holnap. Lou még arra sem volt képes, hogy a biztonságukért hozott szabályokat betartsa. Pl. ráveszi Reidet a biztonságos terület elhagyására, ráadásul elég béna okkal.

Lehet, az is a legnagyobb bajom ezzel a résszel, hogy velem elkezdte megutáltatni a hősnőt. Az egy dolog, hogy mennyire menekülőre fogná, és mennyire szeretne eltávolodni a bajoktól. De mindezt úgy, hogy közben őt kellene bátornak és hősiesnek látni? Egyre kevésbé ment. Bajba sodorja magukat, bizalmatlan és hazudozik. Néha még magának is. Téma a regényben, hogy Lou is megindult már a lejtőn, mint egykor az anyja. Így is éreztem olvasás közben, és túl sokszor járt azon az agyam, hogy mennyire elhibázza a dolgokat és érzelmileg is egyre inkább instabil.

A szerelmi szálak is buták, mégis túlírtak. Nyomorult Ansel, aki abban a hitben ringatja magát, hogy kiköthet Coco mellett. Reid és Lou, akik lassan többet veszekednek, mint egyetértenek. Túl sok a passzív-agresszív megmozdulásuk, és egyik félről sem hinném el, hogy alkalmas lenne párkapcsolatra. Az elvakult rajongás és a másik kihasználása sem éppen olyan alap, amitől ők álompár lennének.

Egy-egy ötlet és jelenet viszont még megkapó. Simán az volt a kedvenc részem, amikor Reid a vérfarkasok ügyük mellé állításán dolgozik, és még egy rá irányuló vadászatot is bevállal. Abban volt ötlet, és a farkasok sokat dobtak a cselekményen.

Túl sűrűn kapcsolódtak furán a fejezetek és néha olyan érzetem is volt, mintha valami kimaradt volna. Nem egyszer akadtam meg, hogy honnan hova és mikor jutottunk. Nem esett jól olvasni – kiugróan nem rossz, de valahogy furcsa a kohézió és a stílusa.

Összefogva: nagyon időhúzó és túlírt a cselekmény, a hősnőt egyre jobban kezdem utálni és simán lenullázza a végére a kötet cselekményét. Bár egy-egy ötlet, jobb jelenet akad benne, ez most nem tudott megnyerni magának.

Idézet: 

Éld meg a mát, hogy küzdhess a holnapért.

Megértem, ha vonakodsz szembenézni ezzel, Louise, de a szörnyek nem tűnnek el attól, hogy behunyod a szemed. Legfeljebb te válsz vakká.

[…] ha valaki több fájdalmat okoz neked, mint amennyi boldogságot ad, el kell engedned. Nem kell követned a sötétség mélyére.