Fülszöveg: 
Adelina Amouteru eleget szenvedett. Szakított azokkal, akik elárulták, és elégtételt vett a sérelmeiért: diadalt aratott. Fehér Farkasként dicsőségben uralkodik, de minden egyes győzelemmel egyre kegyetlenebb lesz. A benne kavargó sötétség kezd kicsúszni az irányítása alól, és azzal fenyegeti, hogy elpusztítja mindazt, amit sikerült elérnie.
Mikor új fenyegetés tűnik fel, Adelina kénytelen felszakítani a régi sebeket, és veszélybe sodorni nemcsak saját magát, de az összes kiválasztottat. Hogy megóvja birodalmát, Adelinának és Rózsáinak össze kell fognia a Tőrökkel – és nem kizárt, hogy ez a kényszerű szövetség bizonyul a legkomolyabb veszedelemnek.
Szerintem:
Felemás érzelmek halmazét hozta ki belőlem a regény. A történet, a vége, a szereplők… Már nem tudnám megmondani, mire számítottam, de nem erre.
Az első, hogy Marie Lu visszahozta a
szakadék széléről hősnőjét. Adelina nagyon messze elment és hódító, zsarnok királynő lett belőle. Ő azzal próbált meg egyenlőséget teremteni, vagy inkább bosszút állni, hogy az eddig kivételezett csoport pl. még friss zöldséget sem vehetett, csak a moslékot. Vagyis, megcserélte a társadalom rétegeit. Felemelte a korábbi kitaszítottakat, míg a többieket a helyükre nyomta büntetésképpen. De a húga nyomában háborúkat vív és félelemmel uralkodik mindenen és mindenkin. Az eddigi tapasztalatai azt tanították meg neki, minden kis kedvességért bántani fogják, így inkább eleve a rettegést akarja kiváltani.
A történet fordulata, hogy Raffaele rádöbben, hogy az ifjak léte, a halhatatlan érintése a halandó világon lassan mindent elpusztít. Őket is. Így mindenkinek össze kell fogni, együtt kell elmenniük az istenek világába, hogy ott bezárják a rést és ha kell, magukat is feláldozva véget vessenek a pusztításnak.
Ezzel minden szereplőt, minden még életben levő fontos karaktert egy helyre lehet tenni, közös kalandot adni nekik és nem kell háborút írni közéjük. Nem kell Adelina őrületét végsőkig feszíteni, mert az ellenfelek a közös célért kénytelenek valamiképpen kijönni egymással.
Lineáris, egyszerű történetet kapunk, mintha nem is ugyanannak a történetnek a folytatása lenne. A személyes harcok, a malfettók egymás elleni és a társadalommal szembeni felállásai, minden le lesz most söpörve a közös cél érdekében.
Ha nem lenne az elején annak az ecsetelése, milyen királynő Adelina, akár külön kötet is lehetne. Ebbe a részbe passzolnak bele egyes szálak elvarrásai – mint Enzo történetének vége. Lehetett sejteni, hogy hasonló lesz a vég, azért még így is szomorú kicsit.
Az viszont tetszett, hogy több szereplő is kiemelt lesz, és nem Adelina uralja a teljes kötetet. A többiek világa is kicsit jobban megnyílik, hogy megismerhessük pl. Magiano múltját vagy az ellentétes erőket, amelyek Terent formálták.
A szerző lecsavarta a szélsőségeket. Vagyis, a gonosz is kapott egy oldalt, ahonnan meg lehet érteni. Adelina is vissza tud térni – hős soha nem lesz, de már nem is arra halad, hogy mindenkit megfélemlítsen és irányítson.
Valahol sajnálom is, hogy nem lett merészebb a szerző. Visszaterel mindenkit oda, hogy megmentsék a világot, jó ügyért harcoljanak és mindent, ami 2 kötet alatt közéjük lett feszítve, most az istenek árnyékában elveszik.
Ettől meg a kötet jobb is, nem is a vártnál. Az eredetiség, hogy a gonosz alakulását követi, hogy a hősnő még a saját szemében is pokoli dolgokat tesz, el lesz engedve. Helyette világmentő hőstörténet, csak éppen a hősök nem annyira makulátlanok, mint általában. Szeretem a hősi meséket, ez a sztori is tetszett, csak nehezen engedem el, hogy mégse vállalt be egy olyasmit, hogy mindent elpusztító zsarnokot követ végig a történet.
Hasonlóan megosztónak érzem a romantikus szálat is. Magiano a lány utolsó támasza, ami köztük van, az utolsó nagyon emberi vonása Adelinának. De ahogy a világ mérgeződik, ez az érzelem is kap sötétebb színeket. Ami különben fura volt nekem, hogy azért nem adta el nekem Marie Lu, hogy valamelyiküknek is ez lenne a Nagy, Döntéseket Is Meghatározó Szerelem. A végére Magiano mégis úgy viselkedik, mintha az lett volna. Az nekem menet közben lemaradt, mikor lett ez a kapcsolat ilyen erős. Még Maeve szálát is erősebbnek éreztem ilyen téren, pedig ő egy éve volt külön a szerelmétől és nem együtt voltak, mint Adelináék…
Jót tesz a tempónak, az elveszélésnek, hogy több főszereplő szemszögére osztja a fejezeteket. Ezzel akkor is mozgalmasabbnak, izgalmasabbnak hat, ha valójában nem is sok minden történik benne.
Ifjúsági regényes is, nagy érzelmi magyarázatokkal, de szerencsére nekik tényleg akadnak nagyobb problémáik is, minthogy ki kit és mennyire szeret.
Kerek zárlat, önállóan is jó történet lenne. És mégis, annyira nem bírok szabadulni attól, hogy 2 kötet után teljesen más irányba és történetbe ment bele, mint amit eddig mesélt a szerző… Ez meg így annyira fura.
