Fülszöveg: 

Ha valahol lehetséges a lehetetlen, akkor az Iszonypart.

Télen nem sok ember látogat Iszonypartra. Még a helyiek is elkerülik a tengerpartot, amikor leszáll az éj, és szél süvölt az Agyar Sziklák és a Leviatán csatahajó roncsa körül. Néhányan még ma is esküsznek rá, hogy látták arrafelé az irtóztató malamandrát…

Citromos Herbert, a Grand Nautilus Hotel talált tárgyasa tudja, hogy nem könnyû visszajuttatni az elveszett holmikat jogos tulajdonosukhoz. Különösen, ha nem valami veszik el, hanem valaki. Fokföldi Viola szüleinek tizenkét évvel ezelôtt veszett nyoma, és senki sem tudja, mi történt velük. A lány Herbit bízza meg, hogy segítsen megtalálni ôket. A nyomozás során rájönnek, hogy eltûnésüknek köze lehet a legendás tengeri szörnyhöz, a malamandrához.

Iszonypart mindig is hátborzongatóan rejtélyes hely volt, ahol különös történeteket mos ki a víz. Most viszont még furcsább lett…

Két gyerek, aki bátor elszántsággal vág neki, hogy egy régi legenda végére járjon. Csakhogy ebben a városban a legendák néha… harapnak.

Szerintem: 

Rendben van, helyes kis gyerekkönyv. Csak az a plusz, amiért

megjegyezném, az nincs benne. Gyerekként is az egy fokkal sötétebb történeteket kerestem – Stine világát inkább a magaménak éreztem, de attól még gyerekkönyvnek kerek.

A történet lineáris és egyszerű: van egy talált gyerek, aki egy hotelben a talált tárgyak osztályát vezeti. Jön egy kislány, aki azt akarja, találja meg a fiú azt, aki őt magát elhagyta. Ő is itt volt talált gyerek. A kettős nyomozni kezd és közben belekeverednek a malamandra rejtélyébe, ami a környéken élő mitikus lény. Van kívánságot teljesítő tojása, sebezhető pontja és természetesen sötét karakter is, aki önös okból vágyik erre a tudásra. Az összecsapás így elkerülhetetlen.

Vagyis, van több rejtély, sokféle kaland és haladnak is az események. Semmi véres vagy megrázó, még a drámai részek és fájdalmas történetek is megmaradnak egy gyerekbarát szinten. Talán ez a legnagyobb bajom vele: bőven lenne benne lehetőség messzebb menni. Sötétebben és megrázóbban mesélni. Arra a mai napig emlékszem, 14-15 évesen milyen hatást váltottak ki belőlem a Harry Potter egyes varázslényei, vagy amikor Sirius Black és története jött az azkabani fogolyban. Nem véletlen, hogy az abból készült film lett legközelebb a horror zsánerhez. Az a fajta mélység, dráma és igen, horror itt is meglehetett volna, de a szerző nem vállalta be. Sajnálom is.

Helyette ez egy pozitív és kedves mese, amiben a barátok összefognak és együtt küzdenek. Amiben mindig meglátják a jót is a dolgokban. Amelyekben valahogy happy minden akkor is, amikor éppen nem kellene annak lennie.
Ettől nekem kisebb gyerekek lesznek a célközönség, a nagyobbak – a felnőttek és köztük én biztosan – ennél több drámát igényelnek.

A szereplők is kedvesek, egy-egy komikus vonással és még a gonosz sem félelmetes. Pedig még áthallásom is lenne – van egy hajóskapitányról szóló történet benne, amiben a Moby Dick egyes elemei köszönnek vissza. De itt ennek sincs drámai mélysége, annyira gyerekkönyves lesz a megoldása és a feldolgozása is…

Azt nem is nagyon akarom felidézni, hogy pl. a beszédes nevek mennyire tudtak zavarni. Pl. a főszereplő fiúcska vezetékneve miért Citromos? Mert gyerekként egy rakat citrom között találták. Ezek nekem már nem aranyosak, hanem fárasztóak.
De különben a szövegben is azt érzem, hogy a történethez hasonlóan mintha cuki akarna lenni.

Tudom, most kissé gonosz vagyok. Írhatnék arról is, hogy egyszerűen és szépen felépíti a világát. Jó ötletek sora van benne, mint a malamandra története. Mások ismerősek, de szépen illeszkednek ide is, mint a TLotR-t megidéző gömb, amivel lehet kémlelni, mi történik a szigeten. Palantír szabadon… Az értékrendszere is abszolút vállalható: érték a bátorság, a barátság és az összetartás. A gyerekek tudnak áldozatot hozni.

Mégis, most az van bennem leginkább, hogy ha két árnyalattal sötétebbre írja Taylor, mennyivel jobban szerettem volna. Igaz, így meg jobban passzol az alsós olvasókhoz… Végülis, nem én vagyok a célközönség, tudom.