Fülszöveg: 

Agnes nem hisz a fülének, amikor egy nap azzal hívja fel a rendőrség, hogy Colette, a nagynénje elhunyt. Képtelenség! Colette három éve egyszer már meghalt, eltemették, meggyászolták, és azóta is ott nyugszik a gueugnoni temetőben… Legközelebbi hozzátartozóként neki kell azonosítania a holttestet, így a saját szemével győződhet meg arról, hogy ezúttal valóban Colette hagyta itt az árnyékvilágot.
De akkor kit temettek el három éve? Miért akarta a nénikéje elhitetni mindenkivel, hogy meghalt? Izgalmas nyomozás kezdődik, és a Colette által kifejezetten Agnes számára készített hangfelvételek felbukkanásának, a régi barátok, a gyermekkori barátok vallomásainak, a hol fájdalmas, hol megmosolyogtató emlékeknek köszönhetően lassan összeáll a kép. Agnes végül nem csupán Colette titkait, a családja történetének addig rejtett fejezeteit ismeri meg, de a saját múltjával is szembenéz, sőt a válása óta reménytelennek érzett jelenét is sikerül újragondolnia.

Szerintem: 

Egy újabb példa, amikor a szubjektív énem és az értelmem másként értelmez egy regényt. Perrin különben

remek írónő, és kifejezetten örvendetes, hogy nálunk is felfedezték és jönnek sorra a könyvei. Ő is az a szint, aki emészthető, valamilyen szinten szórakoztató regényeket tud írni irodalmi minőségben.

Ezzel el is árultam, hogy intellektuálisan mi mindent szerettem ebben a regényében is. Perrin releváns témákkal dolgozik. Most többek között elgondolkoztat minket társadalmi osztályokon, kitörésen, sorson, a nők helyzetén, művészeten.
Példákon keresztül lehet menni, hogy mi minden vezet oda, hogy a tehetség elvesszen a világban. Jean – ha nincs mellette a nővére, Colette, aki foggal-körömmel küzd érte és szerez neki támogatókat, soha nem lett volna zongoraművész, pusztán csak azért, mert a szülei belekényszerítették volna a saját életük másába, és pl. az anya ki is akadt, amikor már kezdte látni, hogy a fia többre hívatott náluk.
Meg lehet nézni, a történet női hova jutnak el – és ehhez milyen háttér kellett. Nagyon nem mindegy, hogy kik és hogyan támogatták őket. Mennyire más lenne ez a történet, ha Colette is megkapja a támogatást és nem ő lesz az, aki a háttérből segíti a többieket egyfajta jó tündérként…

Mindezt irodalmi igénnyel írja. Gondozott, szépen szerkesztett a szöveg. Ugyanakkor nem idegenít el, nem bonyolítja túl sem a mondatokat, sem a szókincsét. Az üzenetét sem mondja ki direkt, nem rágja a szánkba. Egyszerűen a cselekményből, a szereplők történeteiből levonhatjuk a magunk következtetéseit.

A karakterábrázolása is kiváló. Elsősorban nőket kell érteni alatta, most több generációnyi, erős vagy éppen szánnivaló nőt találunk. Colette mereng is azon, hogy az anyja és a húga mennyire mások, mint ő és az öccse. Honnan a változás? Miért lesz az egyik ember, míg a másik másmilyen ugyanabból a közegből érkezve?
Nem véletlenül emlegetem fel az anyát. Perrin nagyon jól eltalálja a saját kis világába bezárkózott, mondhatni ostoba asszonyt, aki nem gonosz, nem rosszindulatú, de olyan rugalmatlan és beszürkült, hogy mégis negatív szereplőként értékelem.
Közben meg milliónyi érzelem, döntés és egy-egy nő története bontakozik ki. Az egyik majd belehal a szerelme elvesztésébe és évekkel később sem lép tovább, a szakmáját is feladja. Más meg simán belemegy abba, hogy csak szerető lesz és osztozik a szeretett férfin a feleséggel, mert nem is kell neki házasság, gyerek, ellegek a lopott percek is.

Még a cselekmény is gondosan ki van találva. Ahogy a végére minden szál összeér és megértjük, mi mivel és hogyan kapcsolódik… Még szinte plusz csavarként, meglepetésként is tudom értékelni.

Akkor, most jön a személyes rész. Mert ez egy jó regény – szépen megírva, tartammal és szinte életre kelő hősökkel. Mi vele a bajom?
Kb. egy szereplőt se találok benne, akit ne sajnálnék vagy olyan sorsa lenne, amivel elégedett lennék. Mondhatni, nagyon lenyomott, hogy senki nem kapja meg, amit szerintem érdemelne. Tele van szenvedéssel, nehéz döntésekkel. Tudnék magammal vitatkozni, hogy nagyon sokak így is megtalálják a maguk boldogságát, de szubjektíven egyszerűen úgy éreztem, nem így kellene alakulnia a dolgoknak.
Nem a mese és a mindenkinek a tökéletes befejezés hiányzik, de azért az sem tetszik, hogy tényleg senkinek nem tetszik, honnan és hova jut el. Egy életút sincs, ami jól esett volna a lelkemnek.

Azon még nem merengtem, az eddig olvasott Perrin-könyvek közül hova tenném. Mindben megtaláltam azt a pluszt, amiért feszült figyelemmel olvastam és értékesnem tartom. Tényleg most is csak annyi a bajom, hogy nagyon lenyomta a kötet a hangulatom, annyira nem rezegtem együtt a szereplők sorsával.

Idézet: 

Mindenkinek megvan a maga kis csigaháza –