Fülszöveg: 

Gyarmati-Paor Zoltán bravúros krimijében a rejtelmes magyar középkor vérszomjas lovagokkal és kínzó enigmákkal tör be hazánk jelenébe.
Egymás után érik támadások az ország legfőbb genetikai intézeteit, s nem tudni, mi a bűncselekmény-sorozat oka. Egyetlen szál köti össze a középkori módon és kegyetlenséggel végrehajtott rémtetteket: a laborok legutóbbi nagyszabású vizsgálatai hajdani csontminták genetikai rekonstrukciójára irányultak.
Amikor Herczeg Roland hadtörténész bekopogtat az egyetem laborvezető kutatónőjéhez, Emmához, egyik pillanatról a másikra egy szédítő és végeláthatatlannak tűnő hajsza kellős közepén találják magukat, amely a Szent Korona és az Árpád-ház egyetlen ma élő leszármazottja körül forog.

Szerintem: 

Pedig arra készültem, hogy azt fejtegetem, mennyire

rúgott öngólt a szerző. A története eleve adja, hogy mérjük Dan Brown könyveihez, és még a történetbe is beemel hasonlításokat? Azért elég merész, hogy már a kezdő részeknél kijelöli, mivel hasonlítsuk össze. A szereplők a Brown-könyveket és A nemzet aranyát is felemlegetik.

Viszont, Gyarmati-Paor Zoltán nem vérzik el az összehasonlítás során. Sőt. Ha elolvassuk az ajánlást, majd a könyvet, meg lehet állapítani, hogy elérte a célját. Most érzek elmozdulást arra, hogy a történelmünk dicső részeire emlékezzünk: az Anjouk vagy a Bán Mór-könyvek, a Hunyadi-sorozat Netflixen is. Ebben is megvan az a szándék, hogy ne csak a nagy buktákkal és kesergéssel gondoljunk a nemzetre.
Egy ponton remekül meg is van fogalmazva a regénybe, hogy minket ebbe neveltek bele. Augsburg, Muhi, Mohács, Arad, Trianon, 56. Pedig, lehetne másképp is nézni. Ez a történet erre is kínál egy lehetőséget és mennyivel jobb is volt ezt olvasni, mint a bukások sorát…

A kötet izgalmasan tud történelmi tényeket és elméleteket mesélni úgy, hogy közben nem éreztem úgy, hogy ismeretterjesztő munka. Sőt, még humort is sikerült csempészni abba, ahogy a professzor és tanítványa – Roland és Martin kb. egymást idegelve, versengve párharcolnak a tényekkel és teóriákkal. Sok minden van benne történelemről, a Szent Koronáról, az Árpádokról vagy a magyarság eredetéről.
Van egy rész, Roland egyik előadása, amit el is lopnék, ha történelem tanári diplomám lenne. A bevezetést azzal kezdi, hogy a gyerekeknek fantasy kérdéseket tesz fel. Ki tudja Gondor szomszédait? Mi az assassinok jelmondata? Mi a Lannisterek címerállata? Majd jöhetnek a következők – ki volt Álmos anyja? Hol van Etelköz? Lehet sejteni, melyikre mennyien tudják a választ. Ez meg valahol tragikus, nem igaz?

Ki tudnám emelni, mennyi kis tény kerül elő, ami nincs köztudatban és leírva is döbbenetes. Hogy pl. mennyi szentet adtak a világnak az Árpások más uralkodóházakhoz képest. Vagy: egyetlen szent van, aki az ortodox és a római katolikus vallásban is szent. Tipp, ki az? Szent István. Pedig én szerettem a magyar történelmet, de egész egyszerűen ezeket nem tanultam, nem olvastam. Bezzeg arról elméletek sorát tudom, hogy miért vesztettünk Mohácsnál.

De ezen részen túl ez a regény kincskeresős kalandregénynek is jó. Genetikai laborokat rohannak le lovagnak öltözött idegenek, csak egy helyszínen marad túlélő. Az éppen látogatóba érkezett hadászati professzornak sikerül egy biológus doktornőt kimenteni, és a rendőrségen meghallják, mibe keveredtek és valaki ellopta a Szent Koronát is. Egy másolatot és egy rejtvényt hagytak hátra. A párosnak menekülni kell a lovagok elől, miközben nekik is rejtvényt kell fejteni, ha meg akarják érteni, ki és miért van a nyomukban.

Sorra jönnek a kalandok, váratlan fordulatok. Tempós, izgalmas könyv végig, jól elhelyezett csavarokkal. Ha nagyon Dan Brown lebeg a szemünk előtt, akkor Gyarmati-Paor is húzott be olyan csavarokat, mint ő. Itt nem Jézus, hanem az Árpádok ma is élő leszármazottja fog előkerülni, mire a Vérvonal jelentését megfejtik. Ha meg az Angyalok és démonok rémlik fel, akkor itt is lesz olyan meglepetés az egyik merénylő kapcsán, hogy majdnem lecsaptam az e-olvasóm magam mellé. Ahogy Brown is a számomra legszimpatikusabb szereplőt tette meg gonosznak, itt is a kedvencemről derült ki, hogy végig a másik csapatot segítette és hívhatom árulónak.

Pörög, jól ülnek a párbeszédek. De az írói bravúr szerintem az leginkább, hogy nagyon könnyen átcsúszhatott volna ismeretterjesztésbe és magyarázatok sorába, de sikerült izgalmas regénynek megmaradnia.

Szerettem a karaktereit. Mi sem mutatja jobban, hogy eléggé megviselt, amikor Martin titka kiderül a végén. De jók az olyan kis apróságok, ahogy a doktornő duzzog magában vagy a nyomozó azon mereng, ha az Öregről kiderül, hogy nem bűnös, akkor még barátkozna is vele. Olyan kis emberi, ahogy a gyarlóságokkal is árnyal, miközben hősiesek is a szereplői.

Igen, lehetne azt sorolgatni, mi minden ihlethette egyes részeit, de minek? Attól még nagyon magyar a tartalma, izgalmas a cselekmény és a meglepetések nagyja is ül. Azon nem lepődtem meg, ki a lovagok pénzelője, de a belső emberén annál inkább… Nekem megadta az érzést, hogy jól szórakoztam, tanultam pár dolgot és nem csak az jut eszembe a történelmünkről, hogy mikor ki véreztette ki az országot.

Idézet: 

A fegyverek sohasem ölnek… – nézett maga elé az Öreg – …mindig csak az emberek.

– Honnan tudhattam volna, hogy olyan nehéz egy páncél? Egy szóval sem mondták a kölcsönzőben – háborgott Patrik.
– Elesett benne, és nem bírt felkelni – magyarázta a mellette ülőnek Evelin rázkódó rekeszizommal. – Ott feküdt negyedóráig – tört ki végül a lányból a nevetés.
– Mondjuk segíthettél volna nekem.