Szerelmes, egymást keresős, párizsi.

Laure csak haza szeretett volna jutni, de kizárta magát a lakásából. A szomszéd panzióba kéredzkedett be estére. Reggel, amikor keltegették, döbbenten látták, hogy az éjszaka alatt rosszul lett, kómába esett. Laurent élete kifejezetten csendes, csak a szétesett házasságából született Chloe dobja fel a napjait. Ám egyszer talál egy táskát. Női táska, benne elég sok holmi. Köztük egy notesz és egy dedikált regény – Laurent könyvesboltot vezet, már ennyiből szimpatikus lesz neki a titokzatos táskatulaj. El is határozza, hogy felkutatja, miközben a kis naplóból egyre többet megtud a nőről. Lassan beleszeret, bár soha nem is találkoztak. Az út végén azonban nem az várja, amire számított. Az ő Hamupipőkéje igazából Csipkerózsa.

A francia romantikus regényekben van egy olyan plusz érzet, ami valahogy jellemzi a filmjeiket is, a történeteket. Könnyedség, báj, nem is tudom. De ott van, jellegzetes és én szeretem is. Nem nyálas, de valahogy igazi és szívmelengető.

Antoine Laurain is nyugodtan feliratkozhat ebbe a sorba, ez a regény is tartalmazza azt a pluszt, ami stílust ad a történetnek. Amitől olyan nagyon francia lesz, és nem csak azért, mert Párizsban játszódik.

Csak sajnos Laurain nem Barreau. (Mindkettő francia író, hasonló stílusban írnak, és mily meglepő! Nálunk ugyanaz a kiadójuk is.) Amit tudtam szeretni ebben a könyvben, az a fentebb fejtegetett francia plusz érzet, ami jól esik a lelkemnek. De ha ez nem lenne, csak a bajaimat tudnám elég hosszan ráadásul, sorolni.

Kezdve azzal, hogy a történet nagyon klisé. Mondhatnám archetípusnak is, csak ma már nem a cipőjüket hagyják el a lányok, hanem egy mobilt, noteszt, vagy valami hasonlót. Ez a kis jel után keresni a nőt a romantikus komédiák egyik legszeretettebb válfaja. Talán ezért is, túl sok ilyen van már, semmi nem tudott meglepni, és bizony a cselekményt untam. Eszembe juttatta többek között a Ha igaz volna című regényt, nagyon nem a filmet! A regényt, ami sokkal tartalmasabb és romantikusabb. De a Szerelem a négyzeten, az Itt vagyok, és egy-egy Barreau történet is beugrott. Sajnos, mindig a notesz maradt alul az összehasonlításban!

A szereplői nem nőttek a szívemhez. Laure nagyon meg se tudott jelenni, lévén, hogy a cselekmény nagy részét átaludta. Számomra leginkább a tragédiájával azonosult, a férje elvesztésével. De az ébredés új életet is jelent, és jön Laurent. Aki a főszereplő, de róla se tudtam meg túl sokat. Kedves, csendes – és úszik be megint az a csúnya jelző – unalmas.

Lehetett volna aranyos is, ahogy egymásra találnak, de csak hirtelennek éreztem a hosszas felvezetés után. Igazából a könyv arról szól, ahogy Laurent egy napló bejegyzései alapján lesz szerelmes. Mert igazából a kutatás a nő után, a saját élete, ezek nem jelentősek. Hanem az érzés, ami a bejegyzéseket olvasva elfogja.

Igazából azt se mondhatom, hogy rossz az író stílusa. Mert nem az. Csak a cselekmény nagyon kevés mögötte, és így a szövegének a dallama nagyon közel van az altatóhoz. Szép, kellemes, de csak monoton lüktetés a cselekmény. Duruzsolás.

Mindenből több kellett volna! Több esemény, több randi, több érzelem és szenvedély, több karaktermélyítés! Maradok Barreau regényeinél, azok tudják ezeket.

A piros notesz - Mint romantikus: 55% a stílusa friss, olvasmányos, de a történet maga egy nagy kliséhalmaz.

Szubjektíven: 20% ugyanezt Barreau sokkal jobban csinálja, kevesellettem minden részét.