Végzetes, világok közt menekülő, szerelmes.

A vrekener és a varázslók népe rég ellenségek. A magukat az angyaloktól eredeztető szárnyas halhatatlanok komorak és komolyak, míg a hedonista varázslók dorbézolnak és felelőtlenek. Ennek ellenére, amikor a kamasz Thronos találkozik egy kis varázslólánnyal, biztosan érzi, hogy Melanthe a végzete. Ám egy tragédia kettejük közé áll, és 500 éven át menekülnek, hajszolják egymást. Most közösen kerülnek egy más világ csapdájába, és ha túl akarják élni, kénytelenek beszélni egymással, és tisztázni mindazt, ami közéjük állt. Lanthe rájön, hogy félreértelmezte a múltat, de a férfi képes lehet megbocsátani, amit 500 év alatt ellene vétett? A szenvedéllyel nincs gond, de Lanthe annál sokkal többet akar. A világok közti út pedig arra is rávilágít, a vrekener nép igazából honnan ered.

Tudnék jót is mondani, rosszat is. Kicsit billegek is, mennyire tetszett nekem ez a regény. Inkább a pozitív irányba billen, de kezdek már belefáradni ebbe a sorozatba.

Hiszen az egész történet mögötti koncepció, hogy egyre közeledik az Örökösödésnek nevezett Jó és Rossz közötti háború, amiről az eddigiek alapján a Ragnarök jut eszembe. Itt meg a világ sorsát dönti el, hogy melyik halhatatlan harcosok nyerik majd a csatákat. Erre készül mindenki, folyton emlegetik, de csak nem akar jönni az Örökösödés, amit nagyon kezdek unni. Helyette dől a romantika.

Igen, sorra jönnek a kötetek, melyekben a halhatatlanok megtalálják a végzetüket, az egyetlen nagy szerelmüket, és megállapodnak. Nagyon sokan már családot is alapítottak, egyre több a kis félvér leendő halhatatlan az univerzumban. (Remek egy Örökösödés közeled, ha minden nagy harcos majd a csecsemőjét és/vagy kisgyerekét félti. Vagy ez valami Éhezők viadalát idéző háború lesz majd?)

Ha ezt nem számolom, akkor a kötet hozza ugyanazt a színvonalat, amit eddig is. Van két emlékezetes hőse, akiknek le kell győzniük magukat is, hogy egymásra találhassanak. Lanthe túl komolytalan és sértődékeny, bosszúálló és sértett nő. Thronos meg nem is kicsit karót nyelt, és megszállott a nővel kapcsolatban. A közös kalandok arra kellenek, hogy túl tudjanak ezeken lépni.

Azt még díjaztam is, hogy azt is szolgálják a különféle kalandjaik, hogy meg is ismerjék egymást. Nem csak az löki majd őket össze, hogy fizikálisan mennyire vonzódnak egymáshoz, hanem már a személyiségüket is megszerették. Megtanulják elfogadni egymást, és hoznak kompromisszumokat a másikért. Vagyis, itt elhittem, hogy szerelmesek lesznek.

Ez akkor is tetszett benne, ha sokallom az erotikus jeleneteket benne. Ahogy arra az útra lépnek, a vége felé haladva egyre inkább a szexről szólnak a dolgok köztük, ami nélkül sokkal jobban tetszett a kötet. De hát, paranormális erotikus sorozat, ezek ilyenek. A többi kötet is ilyen volt, ez is hozza az elvárt receptet.

A pozitívumok közé tartozik, hogy valóban menekülnek a világok között és sokféle próbatételen kell átesniük, mielőtt valóban eljönne nekik a happy end. Van, ahol harcolniuk kell szörnyek ellen, menekülnek a sárkányok elől, de a szirének csábításának is ellen kell állniuk egy másik világban.

Közben pedig be vannak kapcsolva az univerzumba, és Cole folyamatosan hoz be olyan szereplőket, akiket a korábbi kötetekben már bemutatott. Melanthe és Thronos rokona is volt már korábbi regényben mellék- vagy főszereplő. Erre van is bőven utalás. A jelen történet érthető annak ismerete nélkül, de azért jobb, ha érti az ember, kikre utal a szerző.

A stílusa is a szokott, csajos és szenvedélyes, némi humorral.

Vagyis, a korrekt erotikus fantasy közé sorolható, de hol marad már a háború?

Cole: Égsötét - Mint romantikus fantasy: 90% sok szenvedély, nem teljesen hősies karakterek, kalandok.

Szubjektíven: 70% ha kevesebb lett volna az erotika, jobban szerettem volna. Mozgalmas.