Fülszöveg: 

Liv ​az egyedülálló édesanya, három lányával egy távoli skóciai szigetre költöznek, hogy a nő elkészíthessen egy falfestményt egy renoválásra váró, több mint százéves világítótoronyban. Remek lehetőség ez a kis családnak az újrakezdésre. Lassan Liv rájön, hogy a világítótorony alatt lévő barlangban régen olyan nőket tartottak bebörtönözve, akiket boszorkánysággal vádoltak.
A helybéliek próbálják Livet figyelmeztetni a túlvilági erőkre a világítótorony környékén, vadakra és embergyermekeket utánzó rémségekre, akik veszélyesek és meg kell őket ölni. Ezeket a lényeket egykor a boszorkányok teremtették, bosszúból, tartja a szigeti legenda.
Huszonkét évvel később Luna visszatér a szigetre, hogy eltűnt testvéreit és édesanyját megkeresse. Mikor kap egy telefont, hogy húga Clover életben előkerült, ő azonnal örömmel indul el, hogy újra találkozzon testvérével, megdöbbenésére testvére még mindig hét éves!
Luna attól fél, hogy Clover esetleg egy ilyen rém, akiről a szigeti legendák szólnak. Elhatározza, hogy felderíti a világítótorony boszorkányainak titkait, ám arra nem számít, ő rá hogyan hat az egész.

Szerintem: 

Tudom, nem kellene mindenről eszembe jutnia valami hasonló, de jobbnak, de újfent ez a helyzet. A világítótorony boszorkányai túlzottan emlékeztet

a Dark című német sorozatra, csak lévén több évadnyi ideje, az sokkal kidolgozottabb tudott lenni.

Pedig Cooke sem sáfárkodik rosszul a rendelkezésére álló terjedelemmel. Fog több idősíkot, mindegyikre egy meghatározó elbeszélőt, és egymásra ereszti őket. Egy-egy síkon lineárisan halad előre, de hogy mi köti össze őket, egyáltalán hogyan lehetséges ez az ugrás, azt rejtélynek hagyja meg és csak a végén fedi fel.
Plusz, elég bénák voltak ezek a szigeti babonás népek, és a főszereplők sem jobbak. A visszakeveredett gyerekek bőrén számok voltak. Amikor a jelenben, 2021-ben felbukkan a még gyerek Clover ezzel a bőrén, nekem egyértelmű volt, hogy az kerül jár, hova ment az időben. Egyszerűen rossz volt olvasni, hogy Lunának ilyesmi még csak eszébe sem jut, amikor mi más magyarázta lenne arra, hogy a 7 éves húga van mellette a 29 éves helyett, akinek lennie kellene? Annyira árulkodó az a szám.

Az meg külön tragédia, hogy ez mit jelent a szigeten élők részére. Mert Cooke azzal játszott el, hogy milyen babona és félelem uralkodott azon a szigeten. Több nőt megégettek boszorkányként, a leszármazottak pedig hittek a tündérekben és a vadoncok létezésében. Ők olyan tündérek, akik elveszett gyerekek alakját öltik fel, és ha visszatérve befogadják őket, a vérvonal vesztét okozzák. Vagyis, időutazó gyermekeiket megölték és elégették. Egy különös, egyedi hangulat uralkodik azon a szigeten, amibe a kívülálló család belecsöppen. Cooke nagyon igyekszik ezt visszaadni.

Az hozza a horror színezetet is, hogy kicsit olyan ez az egész, mintha Liv és a lányai egy szekta fogságába kerültek volna. Egy sziget, zárt hely és mágikus mesék sorát hallják. Miközben maguk is tapasztalnak misztikus eseményeket. Generálja, hogyan tud az ember olyasmiket elfogadni, amire máskor azt mondaná, mese. Megmutatja, hogy egy közösség hogyan hergeli saját magát. Ahogy a múltban az ősök boszorkányt égettek, hasonlóan uralkodik el a közösségen a félelem, és menekülnek a hitükbe és a hozzá tartozó erőszakba.

De minden fantasy vagy éppen sci-fi keret ellenére ez női regény is. Vagy, inkább az. Ha lehámozzuk a fantasztikumot, anyákat találunk, akik a legjobbat akarják a gyerekeiknek, és féltik őket. Liv nem bír szembenézni a betegségével, leginkább azért, mert nem akarja a lányait egyedül hagyni. Luna fél igazán elkötelezni magát, még akkor is, amikor már több év együttélés és vetélés után hamarosan anya lesz. Kit szeretnek, hogyan őrzik a gyermekeiket, milyen áldozatokat hoznak. Milyen a kapocs az anya és gyermekei között. Foglalkozik azzal, mit örökítenek át, hogyan szeretnek és félnek.
A fantasztikum felől nézve túl erős is ez a rész, nekem zárójelbe teszi a cselekményt. Mintha minden csak arra menne ki, hogy az anya a legjobbat akarja a gyerekének.

Zavart az is, hogy a legtöbb szereplőt vagy ellenszenvesnek vagy butának találtam. Túl gyakran megesett, hogy innen egyértelműnek tűnő következtetéseket a szereplők képtelenek levonni. Túl sokat gyötrik is magukat vagy a környezetüket.
Sajnos, nem volt benne senki, akinek drukkoltam volna. Különösebben senki sorsa nem érdekelt, és túlzásnak is éreztem, ahogy a 4 nőből álló család végül megkapja a happy endet és újraegyesülést. Nem érzem igazságosnak, hogy mennyi ártatlan milyen szörnyű véget ért, de nekik minden összejön.

Akadt benne ötlet, de nem igazán tetszett ez a női regény és fantasy/sci-fi mixtúra. Talán egy szimpatikus hőssel mást írnék, de azt nem találtam benne.

Idézet: 

Botrányos, hogy az élet valamilyen formában mindig képes folytatódni, gondolja. Megállíthatatlan ez a körbejárás, a múlt örökké belefolyik a jelenbe.