Fülszöveg: 

Pikk élete örökös harcból állt, amíg Megváltásban be nem fogadták. A várost azonban körülzárták a mutáns korcsok, és félő, hogy a lány máris elveszíti a nem rég megszerzett biztonságot, új, szerető családját.

Barátaival, Fakóval, Kószával és Tegannal ezért lehetetlen küldetést vállal: titokban elhagyja a települést, hogy segítséget szerezzen és megmentse azokat, akiknek új életét köszönheti. Amikor útnak indulnak, Pikk még nem is sejti, hogy a mindent eldöntő csata felé száguld. A korcsok már nem azok az értelem nélküli szörnyek, amiket az Enklávéban megismert: uralják a vadont, emberek városait rohanják le, felderítőket küldenek ki. Véres háború közeleg, olyan küzdelem, amilyenre évszázadok óta nem volt példa. De az emberiség már elfeledte, hogyan álljon ki magáért.

Csak egy valaki képes összefogni őket: Pikk.

Szerintem: 

Két jó kötet után a trilógia zárása is hozta a szintet. Tulajdonképpen minden jellemző, amit a

korábbi részeknél emlegettem, most is megvan.

Továbbra is cselekményközpontú, nagyon mozgalmas a regény. A szereplők minden eddiginél több mozgásban vannak: Megváltás részére segítségért mennek, hadsereget szerveznek, kereskedőket kísérnek és területet védenek, háborúba mennek. Tele van harccal, akcióval és ötlettel.
Mellette nem lettek elhanyagolva a magánéleti szálak sem, de nem is lett romantika felé elbillentve. Fakó gyógyul, és szépen megvannak a lépések, ahogy visszatalál magához és Pikkhez. De rátalál a saját útjára Kósza és Tegan is. Ez már az a pont, ahol mindenki majdnem kész személyiség, és csak az utolsó próbatétel van előttük.

A szereplőket már nagyon megszerettem korábban, és Aguirre építi tovább őket, valamint újabb szerethető alakokat hoz be. Pikk csapatába több emlékezetes harcos is érkezik – a kedvencem a vívózseni író, de szerettem a harcos szerelmespárt is.
Vannak kevésbé szimpatikus alakok is, de igazából rosszak/gonoszak nincsenek. Inkább erkölcsi árnyalatokat kapunk: a tudós, aki tudja, hogy nem lenne szabad kísérleteznie az embereken, de a külső nyomásra nem mondhatott nemet. A katonai vezető, aki segíteni is akar, de a saját biztonságukat sem akarja feladni.

A szereplők/konfliktus kapcsán viszont van egy nagy fordulat. A korcsok is kapnak társadalmi osztottságot, bővítik a világukat és onnan jön az ellenség. És nem várt szövetség is.
De ehhez kapcsolódik a regény legnagyobb vívmánya: nem a korcsok kiirtása lesz a végső válasz. Pikknek és vele a csapatának le kell tudni rakni a fegyvert, békét kötni és megbocsátani. Az, hogy ezt meg tudják lépni, sokkal nagyobb hőstett és erő kell hozzá, mint menetelni csatáról csatára.
Üzenetnek se rossz. Nem a másik kivégzése, hanem a béke a túlélés és fejlődés útja.

Még az is tetszett, hogy nem ér minden főszereplőnek boldog véget a regény. Egyszerűen nem lenne hiteles. Van, akinek halál kell jusson, nagy veszteség. Azért persze hagy nyitott kérdéseket, olyasmit is, ami zavarja az agyam. Pl. Tegan rájön, hogy a tudás mellett a szerelem is az övé lehetne? Az is igaz, hogy másoknak túl egyszerűen és szépen ér véget a sztori. Azon ki is akadtam, hogy a föld alól Pikk barátai előkerülnek a végére. Nekik aztán tényleg ölükbe hullott a happy end, amiért a többiek komolyan megdolgoztak. Az sem fair.

A stílusa is a szokott. Nincs túlírva, pörgeti az eseményeket. Ülnek a párbeszédek, és egyik oldal sincs túltolva. Vannak érzelmek, de nem érzelegnek. Vannak leírások, de nem oldalnyi hosszúságban. Van humora, de van dráma is.

Összességében szerettem, könnyen el tudom képzelni, hogy az egész trilógiát fogom még újraolvasni is.

Idézet: 

[…] a világ pengékből áll, amelyek így is, úgy is összevagdosnak, bármit is teszel.

Elfogulatlan történelmi tudás? Olyan nincs.

Soha, de soha nem érheted el a tökéletességet. Az élet csak azért kínálja az örömöket, a szépséget, hogy el tudd viselni a fájdalmat.