Fülszöveg: 
Születés és halál. A kezdet és a vég. Valóban e két pont között élünk? Vagy éppen ezt írja át egy különös találkozás?
Élet. Két állomás – a születés, amikor a világ készen áll a változásra, amit létezésünkkel magunkkal hozunk, és a halál utolsó sóhaja – közötti pillanatok sora.
Az átutazó mesélője, aki az emlékei között bolyong, válaszokat akar. Miért? Miért akkor, miért úgy, miért őt? Választ akar a kérdésekre, noha tudja, hogy az egyetlen, aki meg tudná felelni őket, már nem teheti, hiszen halott. Így a maga mögött hagyott életben keresi a válaszokat.
Új és új kérdések között őrlődik, amelyeket a távolodó idő diktál. Meg akarja változtatni a megváltoztathatatlant. Le akarja győzni, el akarja üldözni, meg akarja ölni… a halált. Az átutazót. Aki jön, megkeseríti a mindennapokat, majd távozik, elragadva, ami kell neki, és onnantól az élet része lesz. Ott van minden fotón, ünnepnapon, régi bútorok között, az utcán, a temetőben, egykori facsemetékben, kopott emlékekben, lezárt és nyitva maradt történetekben, hangokban, ízekben… a zsigerekben. Éjszaka. És nappal. Két mosoly között. Elsírt és elfojtott könnyek között. De sosem fedi fel magát igazán.
Mígnem eljön egy váratlan pillanat. Egy különös beszélgetés kezdete.
Szerintem:
Van még vissza rész, de most legalább már van tippem, hogy
mi lehet a Találkozások nagyobb koncepciója. Minden részben egy ’Halhatatlan’ találkozik egy emberrel és kapunk valami tanulságot a találkozás végére.
Így ennek megfelelően érdekes a történet cselekménye is. A jelen pillanat korlátozott és nem sok minden tud ott történni. Van egy szereplő, aki egy halhatatlannak akar nagyon beszélni. A Halál az, akivel tisztázatlan ügye van. Nekik jut a kisebb rész a kisregényben, és az ő cselekményszáluk is elég vékonykára sikerült.
Viszont, megelevenedik a múlt is, és szerintem elég korán rá lehet jönni, hogy a főszereplőnek miért a halállal kell beszélnie és válaszokat kapnia tőle. Nem rejtély és nem nyomozás, még csak nem is fantasy. Közel áll ahhoz, hogy önsegítő könyvként olvassam, bár annál meg azért hosszabb.
A horog az, hogy nem fedi fel a szerző a szereplőit. Azt ki lehet találni, hogy a jelenben az apa – lánya páros egyik fele beszél a Halállal, mert azt akarják vissza, akit elvesztettek. De azt Bauer Barbara sokára árulja csak el, hogy a lányak kell feldolgoznia az apja elvesztését, vagy az apa gyászolja elvesztett gyermekét.
Most sem a tényleges cselekmény a fontos. Hanem a Halál megértése, az emberi lét eme szegletével való szembenézés. Talán kicsit megfoghatóbb, mint az előző rész volt a szerelemmel és az időutazásokkal. Vagy csak nagyobb klisé, amire kilyukadunk? Van pár jó Halál ábrázolás és feldolgozás a modern korban, és meg is találnám a hasonlóságot Bauer Barbara bemutatott alakjával. A könyvtolvaj, de még inkább Gaiman Halála jutott eszembe, aki nem jó vagy rossz, csak végzi a dolgát. Ennek az itteni halálnak is megvan a maga kötelességtudata és feladata.
Ez is érzelmes és csajos, belülről megfogott. Érzésekről, feldolgozásról, nagyon emberi dolgokról szól. Talán nem lesz meglepő, ha most is le merem gépelni, hogy a kicsit több cselekmény nekem jobban esett volna. Bár, tény, a borító kifejezetten szép az apa – lánya párossal és jól be van építve a sok elem hozzá, hogy a regényt felidézze.
Még mindig nem érzem a magaménak, több benne a misztikum a cselekmény ellenében, mint ami nekem jól esne, de már legalább el tudom helyezni, mi ez a sorozat és mi a célja. Így már nagyobb kedvvel tudom tovább is olvasni.
Idézet:
… És még valamit megmutatott: a saját életemen kívül mindenki másét csak elfogadhatom. Toporzékolhatok, sírhatok, ítélkezhetek, kritizálhatok vagy odébb állhatok, de élni és megírni csak a sajátomat tudom.
