Fülszöveg: 

Hol ​kezdődik az élet, és meddig tart? Miért éppen ott vagyunk, ahol élünk? Miért éppen azokkal találkozunk, akik aztán meghatározzák az életünket? Mi tervezünk, vagy egy terv részei vagyunk?
Vannak kérdések, amelyekre nincsenek válaszok – talán nem is keressük őket. A hétköznapok monotonitásában élünk, beletörődve a sorsunkba, bizonygatva önmagunknak, hogy boldogok vagyunk. De a szavak mögött feltörnek a könnyek, és szabad estéink magányában a sorsunkat kísértő apró játszmákban leljük örömünket. Az idegen mesélőjével azonban megtörténik az, ami kevesekkel. Éppen hazafelé tart egy átlagos nap után, amikor hirtelen különleges társaságban találja magát.
Négyen várják, hogy megmutassanak neki valamit, és közben döntés elé állítják. Négyük közül az egyik előlép, és felfedi magát, de felfed egy utat is, amely életeket szel át, születéseket és a halálokat köt össze, miközben rámutat a lényegre – ami nem más, mint a szerelem.
Szerelem, halál, születés és sors. Körforgás. Spirál, amely egyre feljebb és feljebb visz a beteljesülés felé. Le nem tett életek, porrá zúzott emlékek sora, amelyek újabb és újabb kihívások elé állítanak minket.

Szerintem: 

Ami biztos, hogy már most várom a második kötetet, hogy valami

magyarázatot adjon nekem erre a történetre. Még csak abban sem vagyok biztos, hogy értettem, miről szól.

Ha jól fogtam fel, akkor adott egy harmincas szingli nő, aki nagyon mondogatja magának, hogy boldog és elégedett az életével. Amikor azonban súlyos autóbalesetet szenved, élet és halál között lebegve egy más entitás más életeket, múltakat mutat neki, amiből ráébred, hogy még élni akar és szerelmet akar találni ebben a létezésben is.

De igazából nem tudom. Túl furcsa nekem a múlt, amiket bejárnak. Az egyik elsőben, az ókori történetben az a fiatalember, akihez a nő énje vonzódik Jézus volt? Akkor most valami keresztény magyarázatot is kellene találnom benne?

Bármelyik múltbéli történetet is nézzük, mind nagyon kiragadott és se eleje, se végük. Igazán senkiről nem tudtam meg, honnan jött és hova tart. Mondjuk az egyiken azért magamban gúnyosan mosolyogtam. A Titanic kapcsán népszerű elmélet, hogy az ajtó elbírta volna Jacket is, és ha nem csak Rose hever rajta, mindketten túlélhetik a filmet. Itt a férfi és a nő is az alkalmi tutajon hever a hajótörést követően, mégis csak a nő éli túl. Igaz, ők nem is a hidegtől, inkább a melegtől és a szomjúságtól szenvedtek.

Nekem az egész történet túlságosan spirituális és furcsa a hangulata is. Tőlem ez távol áll, el sem tudtam dönteni, hogy zsáneren belül ez jó vagy kevésbé.

Voltak benne jó jelenetek, és érzem is, hogy valamit nagyon át akar adni, de most – vagy általában? – erre nem vagyok fogékony. Majd kiderül, a következő rész segít-e helyre tenni ezt az egészet magamban.

Idézet: 

– És mit kell tennem? -kérdeztem.
– Csak élj! Ne keresd, ne akard. Csak menj az utadon