Fülszöveg: 

Körösi ​Laura háromgyermekes, boldog házasságban élő ötvenes nő. Az élete ugyan izgalmaktól mentes, de talán éppen ezért gondolja úgy, hogy ennél többet nem is kívánhatna magának. Férje sikeres építész, a három fia közül az egyik egyetemre jár, a másik nősülni készül, a harmadik lázadó kamaszévei előtt áll. Laurának nincs más dolga, mint egyengetni a gyerekei útját, és segíteni férje munkáját. Nagy ritkán mégis rátör egy sosem élt élet utáni nosztalgikus vágy. Ilyenkor elmegy a nagyanyjához, és szétnéz a dédnagymama festményei között a padláson.
Laura gyermekkorát a dédnagymamája, nagymamája és édesanyja hármasában töltötte, a három nő hallgatással teli, feszült kapcsolata között egyensúlyozott, miközben fogalma sem volt, mi okozza az örvényt a felszín alatt. Legjobban a dédnagymamájához kötődött, a bohém, ifjúkorában színésznőnek készülő, később minden örömét a festésben kiélő asszonyhoz.
Hosszú évek teltek el, mire Laura teljesítette egykori ígéretét, és a dédnagymama festményeiből kiállítást szervezett. Arra azonban nem számított, hogy minden egyes kép a saját múltjának egy darabja, minden egyes szín egy emléktöredék, a képekhez tartozó elbeszélések pedig lassan kibontakozni engednek egy évtizedekre hallgatásba burkolódzott történetet.
Titkok, elhallgatás. Vajon mi okoz nagyobb lelki terhet: a kíméletes csend, vagy a kimondott, olykor kegyetlen valóság?

Szerintem: 

Bevallom, előzetesen volt bennem egy kis félsz. Az örökölt sorsok témával kicsit szkeptikus vagyok, de Bauer Barbara

nagyon szépen összerakta, hogy az előideinkkel történtek miképpen hatnak közvetetten ránk is.

Talán ezzel kezdem – a történet alapja, hogy Laura dédnagyanyja festményeiből kiállítás nyílik. Az asszony elmegy megnézni a tárlatot még a megnyitó előtt, éppen aznap, amikor rákkal diagnosztizálták. A képek pedig elmesélnek neki egy történetet, családja négy generációjáról és olyan titkokról, amelyek az ő életére is nagy hatással vannak.

Kifejezetten szerettem benne, hogy intelligensen építi fel, hogy az egyik szereplővel történtek miképpen hatottak a másikra. Pl. az anyának, Irénnek, nem azért volt problémája, mert az anyjával történt valami korábban. Hanem azért, mert az anyját megerőszakolták, így lett terhes és ezért a kislányát már a születése óta eltaszította, meg sem ölelte és úgy tett, mintha nem is létezne. Vagyis, nem maga az anya traumája hat rá, hanem ahogy emiatt az anyja viselkedik vele. Ezt viszi tovább a saját gyerekére – mivel őt eltaszították, nem szerették, a saját lányát agyonfojtja a szeretetével. Laura életében pedig ennek a következménye, hogy mindig alárendeli magát másoknak. Arra nevelték, hogy neki kell boldoggá tenni az anyját. Így később is, a saját kívánságait mindig elnyomta, hogy azt tegye, amitől a szerettei lesznek boldogok. Logikus, pszichésen felépített, érthető. Remekül le van vezetve, elhittem és értelmesen mutatja, hogy a családi titok hogyan rombol akár 3-4 generációval később is.

Szerettem a történet felépítését is. Szabó Magda írt hasonlóan szintén lelki folyamatokat térben és időben is nagyon megragadva. A tényleges cselekmény egyetlen nap, pár óra, amíg Laura végigjárja a kiállítást és feldolgozza a látottakat, hallottakat. De a képekkel megelevenedik a múlt, a dédi emlékei. Amire rá tudnak kapcsolódni Laura saját emlékei és történetei. Így lehet egyetlen napba több évtized történetét és családi viszonyait elmesélni. Kifejezetten elegáns.

Már elmeséltem, mit szerettem benne. Akkor, pár sort szentelek annak is, ami miatt nem ötcsillagos az élményem. Az első, hogy a családi titok olvasóként túlzottan egyértelmű. Olyan érzetem volt, hogy meg kellene lepődnöm, amikor kiderült, ki is mondták, hogy mi történt a második világháború idején. Csak éppen számomra teljesen egyértelmű volt, már sokkal korábban is. Így nagyon nem éreztem hitelesnek, ahogy Laura megdöbben. Még akkor is, ha utána rá is tudja kapcsolni, hogy igazából mikor sejtette meg az igazat, évtizedekkel korábban, csak soha nem engedte meg magának, hogy tényleg felfogja és ráébredjen a történtekre.
A másik, a vergiliusi kísérő szerepe. Ahogy az Isteni színjátékban Dantét Vergilius vezeti át a poklon, Laura is kap egy kísérőt és értelmezőt a múltjáráshoz a kiállítás szervezőjének/galériatulajdonosának személyében. Egy ponton fel is ötlött bennem, hogy nem igazi ember, ahhoz túl kedves, segítőkész és mindig jó felé irányítja a nőt. Inkább tűnt egy angyalnak, mint igazi embernek.

Különben szépen meg lett írva a regény. Kifejezetten jól elkap hangulatokat és megjeleníti a festményeket, érzéseket is. Belsőbb, személyesebb a stílusa és a mondandója is, mint általában a szerzőtől olvasottaknak. Nem véletlenül tud érzelmileg annyira hatni, megérinteni is.

Mindennel együtt élmény volt olvasni ezt a történetet. Olyan formában mesél örökölt sorsokról, amellyel tudok azonosulni és pozitív üzeneteket fogalmaz meg közben.

Idézet: 

A múlt nem mentség, csak magyarázat.

Azt kérem, legyen önmaga, és csak utána anya, feleség, ügyvéd, barát… Az ember így egyedi. Márpedig egyedinek kell lennünk, különben olyanok volnánk, mint akik egy kaptafára készültek.

Azt hiszem, egy életre megtanultam, hogy a titkok utánunk nyúlnak. Mérgeznek, anélkül, hogy tudnánk róla. Alattomosan irányítanak, amikor azt hisszük, mi döntünk.