Fülszöveg: 

Jóllehet ​Emily Wilde professzor nem tudja, hogyan kell társaságban viselkedni – vagy egyáltalán elérni, hogy meghívják valahova –, de jó úton jár afelé, hogy a világ egyik legnevesebb drüadológusa, azaz szerzeteket tanulmányozó tudósa legyen. Épp a tudományos közösség első, mindent átfogó tündérenciklopédiáján dolgozik, amitől pályafutása felívelését várja, és már csak egy fejezet van hátra, ami a sarkköri Ljoslandon élő titokzatos rejtettekről szólna.

Ám Emily teljesen idegen terepen találja magát, amikor megérkezik Hrafnsvik csodás, de zord falujába. A külvilágtól szinte teljesen elszigetelten élő helyieknek egymásra kell hagyatkozniuk a túlélés érdekében, és Emily társas készségek hiányában hamar magára haragítja a fél falut. A dolgok tovább bonyolódnak Wendell Bambleby professzor érkezésével, aki Emily egyetemi riválisa, és szintén a rejtetteket kutatja.

Amikor a lehengerlő természetű férfi felajánlja Emilynek, hogy dolgozzanak együtt, a nő kénytelen elfogadni az ajánlatát, máskülönben fennállna a veszélye annak, hogy Bambleby kisajátítja magának az összes felfedezés érdemét. Ugyanakkor azt is tudja, hogy Wendell több annál, mint aminek látszik, és nem bízhat meg benne. Emily csakhamar azon kapja magát, hogy hiába szeretne tudományos távolságot tartani a ljoslandi szerzetektől, belekeveredik gonosz játszmáikba. Ha Wendell-lel együtt segíteni akar Hrafnsvik lakóinak, nemcsak a hőn dédelgetett tudományos objektivitását kell kockára tennie, hanem az életét is.

Szerintem: 

Nem az én találmányom, a fülszövegben is benne van, hogy A Hollókirályhoz hasonlítsák. Ezt most

eltaláltnak érzem, nekem is eszembe jutott róla az a könyv. Nem csak a tündérek és a tartam miatt, de hasonlóan tudtam olvasni ezt a regényt is.

A történet lassan bomlik ki, és kis lépésekkel haladunk egyre közelebb a tündérek megismeréséhez. Emily kutatna, könyvet írna, nem az a természet, aki beleveti magát az átkokba és a hősnővé válásba. De belekeveredik dolgokba, és próbál túlélni. Egyre több mindent felfedez – mint azt, hogy az utána érkező egyetemi kolléga, a nagyon is megnyerő Bambleby professzor milyen titkot őriz.
El lehetne úgy is adni a kötetet, hogy van benne mágia, szerelem és tündéres kalandok, de valahogy nem érezném igaznak. Annál sokkal lassabb, csendesebb az egész kötet. Nem is igazán a cselekményét érzem a lényegnek.

Talán ezért is A Hollókirály, amit emlegetek. Mindkettőnek, Fawcett könyvének is a hangulata, az építkezése, ami emlékezetes marad. Ahogy a valóság és a fantasztikum, a tündérek és varázslat világa egymásba illeszkedik. Rétegei vannak, erős hangulata.

Ezekből adódik, hogy én nehezebben is olvastam. Nekem egy pörgős cselekmény, az események tempós haladása és a fordulatok tesznek gyorsan olvashatóvá egy regényt. Itt viszont bele kellett mélyedni a képekbe, az események lassabban haladnak és igazság szerint olyan sok nincs is. A végére besűrűsödnek az események a tündérkirály színre lépésével, de addig sokszor kattogott az agyam azon, hogy történik is már valami, vagy még mindig a szöveg kell, hogy lekössön? Mert hangulatos a fordítás is, nem véletlenül ismételgetem annyiszor, hogy erős a regény atmoszférája. Csak éppen, ettől értékelni tudom, de szeretni nem a könyvet.

Aztán, a szereplők problematikája. Emily Wilde nem éppen főszereplő alkat. Ő 'a csendes, könyvekkel magában szépen elvan' vénkisasszony. A tudásvágya és amit megtesz érte, emeli ki, különben olyan kis semmilyen teremtés. Egy más regényvilágban még pár év, és ő lenne az ideális Miss Marple. Nehezen szeretek meg egy hősnőt, nem is nagyon ment, akit még udvarláskor is csak szürke egérkének nevez, aki éppen a kegyeit keresi.
Fawcett pedig képes volt mellé tenni Wendell alakját, aki éppen annyira vibrál, mint amennyire szürke Emily. Egyszerűen nem tudom ezt a párost hiteles szerelmes párként elképzelni. Pláne, hogy Wendell Bambleby titka, hogy tündérhercegnek született. Komolyan merengtem, mit lát a nőben a férfi. De annál többre nem jutottam, hogy más, mint az érte rajongó lányok és asszonyok. Neki hivatástudata van. Vele tud beszélgetni.

A kötetet különben a beépített tündérmesék is feldobják. Mivel alapból inkább a hangulat és a világépítés a lényeg, nem is okozott gondot, hogy lassítanák a történetet vagy kizökkentenének.

Szép a kiadás is – nekem az élfestett van, ami szintén hangulatos. Úgy tűnik, ez a kötet kulcsszava. Értem, miért lett népszerű a regény. Csak valahogy szeretni mégsem tudtam. Talán majd egy merengősebb hangulatomban jobban rám talál…