Fülszöveg:
A Csak így tovább-ban Simon Snow és barátai azzal szembesültek, hogy talán nem minden igaz, amit a világról gondoltak. A Tévelygő fiúban azzal, hogy esetleg az sem, amit magukról hittek. Az Akármerre visz a szélben pedig Simon, Baz, Penelope és Agatha válaszúthoz érkezik.
Simon számára ez az jelenti, el kell döntenie, hogy a Mágusvilág része akar-e maradni – ha nem, szembe kell néznie azzal, milyen hatással lesz ez a kapcsolatára Bazzal, aki eközben két családi válságot kezel, és egy új, rejtélyes Kiválasztott is leköti a figyelmét. Penelope szívesen támogatná őket, csakhogy ő meg átcsempészett a határon egy amerikai normot, és életében először fogalma sincs, mihez kezdjen. És Agatha? Nos, Agatha Wellbelove-nak csak simán elege van.
A csapat visszatér Angliába, vissza a Watfordhoz, a gyökerekhez.
Szerintem:
Az a legnagyobb bajom, hogy iszonyatosan túlírtnak érzem. A sorozatot, de a
kötetet is. Mondjuk, még mindig jobb ez a zárás, mint volt a középső rész.
Feltűnik egy varázsló, aki azzal szerez híveket, hogy meg tudja növelni a varázserőt. Nagy szakadást kezd előidézni a varázslók között. Értelemszerűen az erősek nem értik, miért lenne ez vonzó bárki számára. A többiek között pedig egyre több a hívő és egészen szekta jelleget kezd ölteni a mozgalom.
Az egyik kedvenc részem is ehhez csatlakozik – amikor Penelope szülei között ez a téma, és a férj próbálja megértetni a feleségével, mit jelent ez nekik. Mert neki erős a felesége, a gyerekei. El sem tudják képzelni, hogy milyen lehet, ha valamit tenni akar, de nincs hozzá ereje. A családja soha nem fogy ki a varázsból, ő viszont igen.
Azt talán nem kell túlmagyarázni, Simon miért kezd el érdeklődni a dolog iránt. Ő volt a leghatalmasabb, a kiválasztott. Most meg semmi ereje. Érthető, hogy mozgatja az agyát, hogy valamit visszakapjon abból, aki és ami volt.
Ezzel a témával Rowell megfogott egy olyan problémát, amit különben nagyon könnyen át tudok értelmezni mai és alapvető társadalmi gondra. Annyi, hogy a varázserő helyére a pénzt teszem. Ugyanaz a problémakör, amiért a kommunizmus is könnyen talált híveket. A szupergazdagok kontra azok, akiknek sokkal kevesebb van.
Bírom is benne, hogy fantasy történet és a mágikus világba ágyazza, de közben napjainkról is tud vele mondani valamit.
Rowell humorát még mindig bírom, a másik kedvencem, amikor ebből tud valamit érdemben mutatni. Pl. amikor az új fiú felveti, hogy Simonnak nem csak mágiával, de varrás-szabászati megoldásokkal is meg lehetne oldani a szárnya elrejtését, aztán a boszik/varázslók csak lesnek rá. Mert a varázslók mindent mágiával akarnának megoldani…
De, akkor, ami viszont a túlírás és már nagyon sok belőle. A Simon – Bazz kapcsolat szenvelgése már a 3. vastag kötetben. Olyan bizonytalanok, esetlenek és annyira nem tudnak még mit kezdeni magukkal, kapcsolatban, hogy azt rossz volt olvasni. Iszonyatosan elegem van már abból a nagyon kamaszos szerelmi játszmából, ami az egész sorozatot áthatotta.
De melléjük tudom tenni Agatha történetszálát is. Ha nem lenne sem hiányozna a mágikus állatmentés. A maga lábán megáll, de a nagy egészben teljesen felesleges. Azt pedig túlzásnak érzem, hogy ez a lány is egy LMBTQ kapcsolatban találja meg a boldogságát. Azért az nagyon gáz, hogy Simon és Agatha pár voltak, itt kiderül, hogy szexeltek is, és most mindketten váltanak. Rendben, Rowell ilyen témákat szinte minden könyvébe belenyom, de az kezd lenni vele a bajom, mint a Netflix műsorokkal. Túl van tolva, átesve a ló másik oldalára.
Majd kihagytam, végre megkaptam azt a részt, amire az első óta fáj a fogam. Ebben végre Simon is megtudja, kik voltak a szülei és talál magának egy biológiai családot. Akik szeretik, akiknek kell. Az anyja annyira megérdemelte, hogy legalább így visszakapja és hazavezesse a fiút. Hogy Simon tudja, mennyire szerette az anyja. A kardos rész – Excalibur mágiával kifejezetten jól működött.
Rowell jól ír, ötletei is vannak, de ezt a sorozatot túlzottan szerette és nem bírta elengedni. Tény, sok mindent tudok benne szeretni magam is, de mennyivel jobban tetszene, ha a fele lenne a hossza…