Fülszöveg: 

Megtörténhet, ​hogy átéled életed legrosszabb napját, és ki kell találnod, hogyan tovább. Clementine West számára a megoldást a munkájába való teljes beletemetkezés jelenti. Egy könyvkiadó sajtósaként gyakorlatiasan éli az életét, nem törődve az imádott nagynénjétől, Analeától tanult butaságokkal – például, hogy az életet jelentéssel kell megtölteni, vagy hogy kergesse a holdat. Clementine inkább két lábbal áll a földön, és óvja a szívét. Az elmúlt hat hónapban sikerült is neki.

Aztán amikor beköltözik néhai nagynénje lakásába, és váratlanul egy idegent talál a konyhában – egy kedves tekintetű, délies akcentussal beszélő férfit, aki rajong a citromos pitéért –, meginog gondosan kitalált menekülési stratégiája. Ugyanis van valami a férfiban, aminek korábban képtelen lett volna ellenállni. És könnyen lehet, hogy most sem lesz képes.

Csakhogy a férfi a múltban él. Egész pontosan hét évvel korábban. Clementine pedig hozzá képest hét évvel előrébb a jövőben.

Hallotta a nagynénjétől, hogy a lakás egy hurok az időben, ahol egybefolynak a pillanatok, akár az akvarell színei. Ahogy azt is, hogy a szerelemben nem az idő számít – hanem az időzítés.

Clementine pedig attól tart, hogy hét évvel elkésett.

Szerintem: 

Emlékeim szerint az írónő előző könyvéért sem voltam oda, de ez még

annyira sem tetszett. Sokáig még azt sem tudtam eldönteni, hogy női regénynek vagy románcnak kellene olvasnom, de mindegy is: egyiknek sem tetszett.

Hősnőnk, Clementine elveszettebb nem is lehetne. Boldogtalan, szerencsétlen, még mindig gyászol. Imádott nagynénje lakásába lépve azonban különös időutazásba keveredik: hét évet mehetett vissza a lakásban, a nagynénje még éppen él és utazik, a lakás pedig egy helyes fiatalembernek van kölcsönadva, aki egyre jobban tetszik a nőnek.

Így leírva nem annyira szörnyű, de ennél több nem is történik a regény felében. Clementine nem tudja, mit csináljon. A jelent nem változtathatja meg, a nagynénjét el fogja veszíteni. A sráccal meg van értelme bármibe is fogni, ha a nő jelenje 7 évvel később van?
A regény második felében ráadásul ugrálunk az idősíkokban – vagyis, Clementine ugrál a múlt és a jelen között. Ha megy a lakásba, véletlenszerűen a múltba is mehet a férfihoz. Akivel csak viszonyt kezd, hiába nincs sok értelme. Még akkor sem, ha a jelenben is összefutnak, megvalósította az álmát. Sztárséf, étteremnyitás előtt.

Tehát, a cselekmény nekem nagyon semmilyen volt. Leginkább a hősnő nyavalyog, mit csináljon.
Ennél is rosszabb, hogy nem jött le, hogy valóban képes megoldani a gondjait. Szerelmes lesz, és? Attól még gyászol, meg olyan megoldatlan maradt minden gondja. Mintha azzal, hogy Iwan az övé lesz végül mindkét korban minden egyből szép és jó. Velem is baj van, de én még egy romantikus kötetben sem vagyok boldog azzal, ha a szerelem az egyetemes gyógyszer, amitől minden megoldódik, szép és jó. Mert nem hiszem el. Ez a nő szenvedett, szétesett és ennyi? Légy szerelmes és happy?

Nem volt humoros, nem kapcsolt ki.
Érzelmileg túlírt, miközben meg nem hiszem el, hogy Clementine továbblép és fejlődik.
Gyakran a párbeszédek is idegesítettek.

Talán az is a baj része, hogy nagyon hamar eszembe jutott róla Sandra Bullock filmje, amelyben egy építésszel levelezget az időn át. Ok, messze nem ugyanaz a két történt, de bekattant és onnantól kezdve már a film elleni ellenérzéseik is rápakoltam a regényre.

Nem húzom tovább, egész egyszerűen ez a könyv nem az én világom. Lehetett volna rosszabb is, nyálasabb vagy éppen indokolatlanul erotikus kilengésű, de így sem szerettem.

Idézet: 

Hiszen ami igazán fontos, annak soha nincs vége.
A szerelem és a szeretet megmarad.
Velünk együtt örökre maradnak.