Fülszöveg: 

Amikor új – és nem mellesleg túlságosan jóképű – szerkesztője nem hajlandó további hosszabbítást adni neki az új kézirat leadási határidejére, Florence felkészül rá, hogy búcsút intsen a karrierjének. Ráadásul nem sokkal később olyan telefonhívást kap, amire nem lehet felkészülni: haza kell térnie a szülővárosába eltemetni váratlanul elhunyt, imádott apját. Abba a közösségbe, ami soha nem értette meg őt, és ahol az évek során semmi nem változott.

Nem csak ezzel kell azonban szembenéznie. Az apja végakarata meglehetősen furcsa a temetésre kért ezer szál vadvirággal, Elvis fellépésével és a madarakkal. De a ravatalozóház ajtajában még furcsább dolog várja: egy szellem, aki pont olyan dühítően jóképű, mint korábban, és legalább annyira értetlenül áll a helyzet előtt, mint Florence. A romantika határozottan halott… de úgy tűnik, hogy az új szerkesztője is, és befejezetlen ügyük miatt a lány kénytelen átértékelni mindazt, amit valaha a szerelmes történetekről gondolt.

Szerintem: 

Megint belefutottam abba, hogy fejben rájöttem, mire emlékeztet nagyon és onnantól kezdve nem tudtam nem úgy olvasni, hogy összehasonlítsak.

Most konkrétan Marc

Levy Ha igaz volna című kötete rémlett fel lelki szemeim előtt. Mindkettőben egy ’szellem’ segít a főhősnek továbblépni a magánéleti fájdalmán, és közben egymásba is szeretnek. Mindkettőnek van egy humoros – szomorkás hangulata. De még a vége is. Leginkább a vége. Annyira szerettem volna elhinni, hogy Ben elvégzi a befejezetlen dolgát, aztán továbblép. Fáj az elköszönés, de élő és holt nem lehetnek együtt. Csak éppen, Poston ugyanazt a megoldást választja, amit Levy is tett. Vagyis, a szellem nem szellem igazából. Az ember él, csak kómában feküdt. De most majd felébred és idővel az emlékek is jönnek vissza. Annyira jó lett volna, ha meg tudok lepődni, vagy valami eredetivel áll elő az írónő, de így nekem nagyon ’ilyet olvastam már’ érzésem volt.

Az sem segített, hogy a két regény alapja azért más. Poston romantikus komédiát írt, míg Levy romantikus drámát, ha a filmkészítők romkommá alakították az ő történetét is. De a lényeg, hogy Levy fejlődéstörténetét, a szereplők szenvedését és gyógyulását, az érzelmeit sokkal jobban megfogta. Poston nevettet, kellemes könyvet írt – Levy meg érzelmi merülésre invitált.

De, engedjem el Levy könyvét. Poston könyvének remek címet találtak magyarul, pedig ezekben szoktam kötekedni. De ebben minden benne volt. A történet könnyedsége, frappáns és a cselekményre is duplán utal. Hiszen Benről azt hiszik, meghalt és szellem. Vagyis, ő a halott, aki majd romantikázik. Florence oldaláról meg ez a kezdeti kiindulási pont: nincs értelme már romantikus regényt sem írni, mert a lány reményét vesztette, nincs szerelem. Nincs hite, számára kezdetben a romantika halott. Aztán persze a cselekmény változtat ezen…

A cselekmény tipikusan olyan, amin olvasva elvagyok, de aztán törlődik is a fejemből. Az megmaradt, hogy csajos és könnyed, de nem különösebben emlékezetes. A stílusára is ezt tudnám mondani – csajos, nyári és olvasmányos, de mélyebb rész nincs benne.

Még akkor sem, ha Florence szellemíró és a cselekmény jelentős része egy szerelmi regény megírása körül bonyolódik. Téma, hogy mitől tud írni egy író, mi ihleti és a szellemírók világa is szóba kerül. Azért nem úgy, mint Robert Harris thrillerében, de hogy ismételjem magam, ez romantikus komédia nagyon csajosan és nem más.

De a szereplőkre is ezt tudnám írni. Kis helyesek, de semmi extra. Inkább az van ragozva, hogy a kezdeti ellenszenv után Florence hogyan kezdi másnak látni Bent. Florence hogyan lesz majd magabiztosabb és jut el oda, hogy saját történetet írjon, ne más nevében alkosson. Nincs igazán negatív szereplő, mély konfliktus – ilyen oldalról is ez egy kellemes könyv.

Az meg a saját agybajom, hogy ezek a kis kellemesek könyvek, limonádék nekem túl semmilyenek. Kikapcsolódásra egynek elmegy, de gyorsan el is felejtem és már vágyom utánuk egy thrillerre/horrorra.

Idézet: 

– Azt mondta, a romantika halott.
Félrebillentettem a fejem, és a tükörképét figyeltem.
– Miért, maga nem az?