Szerelmes, felnövős, saját lábra állós, függőséggel küzdős.

Ellison minden alkalmat kész megragadni, hogy a szüleit bosszantsa. Amikor egy hétvégén nincsenek otthon, a lány hatalmas bulit tart és nem kímélik a berendezést sem. A nem is kicsit ittas Ellison észrevesz egy tetovált, pokolian helyes srácot. Mire feleszmélnek, már a szülők hálószobájában bonyolódnak egyéjszakás kalandba. Tyler tűzoltó, elsőre meg is felel neki így a helyzet, de van a lányban valami, ami miatt szeretné később is látni. Ellison lerázza, de amikor a kiakadt szülők megtagadják tőle a pénzt, kénytelen állást keresni és pont azt a tűzoltó egységet követi majd fotózva, amelyiknek Tyler is a tagja. A vonzalom tagadhatatlan köztük, de Tyler viszonynál többet szeretne. Az életét rendbe akaró tenni Ellison viszont nem biztos benne, hogy képes ezt megadni neki.

Már fejtegettem, hogy McGuire mennyire egy környezetbe helyezi el a szereplőit. Abby és Travis trilógiát kapott tőle, majd Travis testvéreinek is kerekített egy-egy szerelmes regényt. Közben adott ki novellákat, és már a regények mellékszereplőinek is készült önálló szerelmes regény. Kezdek ott tartani, hogy nem lesz ez sok a jóból? Valahol szomorúnak érzem, ha minden könyvét azzal akarja eladni, hogy a Maddox testvérekhez köthető.

A Gyönyörű lángolás ráadásul nagyon erősen be is illeszkedik a Maddox univerzumba, sokkal jobban, mint a Perzselő menedék, amiről kb. két hete írtam. Egyrészt, már ebben jelen vannak a Perzselő menedék hősei, csak mellékszereplőként. Több ponton ráutalnak a más kötetben történt cselekményekre, azokkal párhuzamosan haladunk.

Csak engem zavar, hogy minden Maddox fiú kb. ugyanabban az évben lesz végzetesen szerelmes és kezd el családot alapítani? Azért ennél nagyobb korkülönbség van köztük. A rajongóknak ez persze remek így, folyton újraélhetik Travis és Abby egy-egy történetét, csak kicsit más szemszögből. Aki viszont nem rajongó, annak ez már sok(k). Nekem az.

Ez a történet ráadásul nagyon rosszul kezdődött. Tipikusan erotikus nyálregényes. Még egymás nevét sem tudják a szereplők, már gyűrik a lepedőt. Az erotika később is fontos része lesz a cselekménynek, de akkor legalább más is társul mellé, nem csak a vad bulizás, mint itt.

Nagyon tipikus is a cselekmény alakulása: a gazdag lánynak a saját lábára kell állnia és elkezd megjavulni. A helyes srác támasz és szerelem lesz az életében. Tipikus romkom. Igaz, legalább azt tudtam értékelni, hogy a későbbiekben valóban többre alapozzák a viszonyuk, mint a fizikai vonzalom. Itt nagyjából el tudtam hinni, hogy szerelmesek lesznek.

A karakterek sem angyalok, ami szintén jó pont. Emberiek, több hibával. Szenvedélyesek, hevesek, még a gondjaikkal is szerethetőek. Igaz, nem tudtam őket megkedvelni, de ezért nem a szerzőt hibáztatom. Maximálisan beletett mindent, hogy Tyler szexi álompasi legyen, aki a remek külleme mellett gondoskodó is. Ellison pedig a javulás útjára lép, fejlődik.

A mellékszereplők között akadnak különben nagyon taplók, akiket egyértelműen utáltam. Sterling a negatív csúcs, az ő esetében a rendőröket is kihívtam volna.

A történet alapvetően a szenvedélyes nyálregényes stílusban íródott, nem is tetszett. Helyenként azonban az írónő humorizál, azt sokkal többre tudtam értékelni.

El tudom képzelni, hogy egyes szereplők később kapnak saját sztorit is… sajnos?

McGuire: Gyönyörű lángolás – Mint romantikus: 70% erőteljes és nem hibátlan szereplők, heves érzelmek. Nagyon női.

Szubjektíven: 50% az elejét nagyon utáltam, de aztán egész normális cselekménye lett.

A héten olvasott egyik regény ihlette montázs. Melyik a regény?

Megoldás: Tovább!

Gyászolós, szerelmes, életet újragondolós.

Henry és Rachel legjobb barátok voltak, ám a lány kamaszkorukra többet kezdett érezni a jószívű fiú iránt. Mivel Henrynek egy másik lány tetszett meg úgy, az új diák Amy, a lány nem meri bevallani az érzéseit. Egy levélben írta meg, amit elrejtett a fiúk könyvesboltjában, Henry kedvenc kötetében a költözésük előtt. Henry azonban nem reagált rá, így Rachel meg sem próbálta tartani vele a kapcsolatot. 3 évvel később költöznek vissza, egy tragédia elől menekülve: Rachel testvére vízbe fulladt, és a lány élete darabokra szakadt. Henry könyvesboltjában kap állást, ahol a fiú is dolgozik. Neki sincsenek jó napjai: a bolt a csőd szélén, készülnek az eladásra és Amy szakított vele egy gazdagabb srácért. Henry békülne, és az egykori barátok újra közel kerülnek egymáshoz. Most vajon kedveznek a csillagok?

Már a cím megfogott. Szavak kékben. Az egyik kedvenc színem a kék, és most azon gondolkodtam, mit fejez ki. A boldogság madarára azt mondják, kék. Az ég is kék. Valamiért, mégis hideg színnek érzem. Ahogy most olvasom, nem csak én, annak is van besorolva a lila és a zöld mellett. Negatív, pozitív tartalmat ad a szavaknak? Valamiért most a gyászt kezdtem el kötni mellé, de lehet, hogy csak azért, mert ez az egyik témája a regénynek.

Rachel képtelen beszélni a gyászáról. Magában szenved, visszatérve senkinek nem is mondja el, hogy Cal már nincs többé. A beszédtől gyógyulni kezd, elindul a folyamat a javulás felé. Így nézve a szavak pozitívak, elhozzák a gyógyulást. Lehet, hogy emellett kötök ki végül. A hideg színek nyugodtak, megnyugtatóak. Akkor a szavak is ilyenek, ha átviszem a jelentéstöbbletet. Bele is fér a regény tartalmába. A kimondott szavak segítenek.

Nem csak a gyász tekintetében. Rachel egyik tragédiája, ha a szerelmi tematikát nézem, hogy mivel nem beszél, Henry nem is tudja, mit érez. Sokkal korábban egymásra találhattak volna, ha elmondja, mi jár a fejében és a szívében. Tulajdonképpen a sértődése is egy olyan dolog miatt volt, amiről Henry nem is tudott. Haragudott, igazából a semmiért. A kommunikáció hiánya így tehet tönkre kapcsolatokat.

Szerettem a regényben, hogy nem vitte el Cath Crowley abszolút romantikus irányban. Fontos a szerelem, a főszereplői 19 évesek, de sok más is van az életükben. Elveszteni személyeket és dolgokat, eldönteni, mivel töltsék a felnőtt életüket. Felnőni. Sokkal izgalmasabbnak láttam azt a kérdést, hogy Henry mihez kezd magával: egyetemre megy, írni kezd vagy megmenti valahogy a boltot, mint azt, melyik lány mellett találjuk az utolsó oldalon.

Rachel szempontjából is fontosabb, hogy mi lesz vele a jövőben, mint a szerelmi élete.

Crowley szerethető alakokat rajzolt fel nekünk. A legtöbb mellékszereplő is kedves, hétköznapi figura, akiknek lehet drukkolni a problémáik kapcsán. George és Martin szála is aranyos volt, ahogy a karakterek is. Amy az egyetlen kivétel, aki elég ellentmondásosra sikerült. Bizonyos tekintetben olyan, mint egy plázacica. Mellette meg matematika verseny nyertes, aki egyetemre megy, hogy ügyvéd legyen belőle? Ahogy Henry-t használja, utálni kellene, de lehet, hogy ő csak korunk egoizmusát testesíti meg. Neki az kell, ami neki jó.

Még nem fejtettem meg, mi okozza a rossz érzésem a regénnyel kapcsolatban. Korrekt ifjúsági, ami messze több szerelmesnél. De valami még zavar. De mi? Passz.

Crowley: Szavak kékben - Mint ifjúsági: 80% karakterközpontú, alapvetően szerelmes regény, de más témát is érint.

Szubjektíven: 75% könnyen olvastam, lekötött, de most még hiányérzetem van.

Cím: The last emperox

Szerző: John Scalzi

Műfaj: sci-fi

Cselekmény: az Ár hamarosan összeomlik. Grayland annyi embert akar megmenteni, ahányat csak tud. De az ellenfelei sem tétlenkednek, őket a hatalom és a pénz motiválja. Eljön a végső összecsapás ideje.

Várható megjelenés: 2020 tavaszán angolul. Érdeklődve várom is, az Agave hozza-e világmegjelenéssel együtt. Lehet, hogy könyvhét/könyvfesztivál megjelenés lesz?

Miért várós?

• A sorozat eddigi részeit nagyon szerettem, ezt is várom.
• Érdekel a szereplők sorsa.
• Scalzi stílusa bejön.
• Még a borító is tetszik!

Családi titkos, nyomozós, eltűnt gyerekes.

Erika lassan megszokja az új, vidéki szolgálati helyét. Éppen egy nagy drogszállítmányra csap le, és csukat le évekre egy komoly terjesztőt. Ám a drog rejtekhelyéül szolgáló tóban a búvárok valami másra is rábukkannak: egy kislány csontvázzá bomlott tetemére. Hamarosan be is azonosítják a 25 éve eltűnt Jessica Collinsként. Erika maga akarja vinni az ügyet, ezért képes a felettesét is megkerülni. Maga mellé kéri a régi csapatát, és az új bizonyíték fényében újra megnyitják Jessica aktáját. Miközben a szétesett család romjai között a nyomokat keresik, Erika a magánéleti krízisével is meg kell, hogy birkózzon. Magányos, Mark óta senkije sem volt, és Peterson valamit jelenteni kezd neki. A húga is beállít a gyerekekkel, menekülve az otthoni lehetséges veszélytől.

Robert Bryndza sok tekintetben hagyományos, angolszász krimit ír. Erika Foster elég népszerű lett ahhoz, hogy lassan egész terjedelmes sorozat álljon össze az ügyeiből. A jelen kötet a 3. a sorban, de már a polcomon vár olvasásra a 4. is, és már láttam a várható megjelenések között, hogy az 5. rész is érkezni fog hamarosan.

Egy újabb korrekt krimi után ennek még örülni is tudok. Jessica Collins eltűnésének és halálának ügyét nagyon profin vezette le Bryndza. Végig logikus, értelmes regényt írt, amelyben nem bukkannak fel a végén addig ismeretlen szereplők vagy mindent megváltoztató fordulatok. Természetesen a végére jut csavar és meglepetés, de ezeket gondosan megalapozza korábban, és ha figyelmesen olvasunk, sok mindenre rá is lehet jönni előbb. Mert Bryndza elszórja a nyomokat, pl. Jessica anyjával kapcsolatos csavart megfejtettem Amandával együtt, már csak bólogattam, amikor később Erika is rájön erre, és meg is szerzi róla a bizonyítékot. A trükk az, hogy eltereli a figyelmet. Van más, jobbnak tűnő teória és az olvasó a nyomozóval tart, az ő elméletét gondolja át vele – arra figyel elsősorban.

Azon még gondolkozom, mennyire tetszett az ügy ilyen végkimenetele. Azzal, hogy el tudnám hinni, hogy valóban megesik egy ilyen eset, tragikusabb. Azokban a popcorn véres sorozatgyilkosos történetekben, amelyeket nem tudok elképzelni a szomszédban, jobban szórakozom. Ezen meg kissé ledöbbennek, milyen tragédiák eshetnek meg nap, mint nap. Valahol ez előnye a kriminek, reálisabb, de nem szívesen gondolok ebbe bele.

Bryndza jó a karakterekkel is. Nem sok vonással, de jellegzetessé teszi őket. A részben a vallásba menekülő gyászoló anya volt, aki minimális megjelenés mellett is mély nyomokat hagyott bennem. Erika is lassan változni kezd. Még mindig erőteljesen emlékeztet egy skandináv krimi nyomozójára – nagy magánéleti trauma, felettébb boldogtalan magánélet, de nyomozóként megszállott és sikeres – de már van kimozdulás a gyászából. Itt azt éreztem, hogy lassan elkezd magánemberként is jobban lenni, ha még mindig rengeteg is a fájdalma. Kellett is ez, hiszen az amúgy is kemény témát tovább nehezítette, hogy a hősnőre is nagyon illik a nyomorult jelző Hugo-i értelemben.

Tetszett, hogy a krimi és a magánéleti szálak is érdekesek voltak. Lenka érkezése feldobta azt a vonalat – inkább tetszett, mint Peterson és Erika kapcsolatának alakulása.

Ahogy már írtam, a 4. már a polcomon, úgyhogy Erikáról még fogok írni nektek.

Bryndza: Sötét víz – Mint krimi: 85% logikusan építkező, okos nyomozás. Karakteres szereplők. Olvasmányos.

Szubjektíven: 75% tetszett, ahogy eljutnak a megoldáshoz. Kár, hogy Erika ennyire… depis.

Családos, életben maradásért küzdős, szenvedéssel szembenézős, téli.

A sztálini rendszer egyre nyomasztóbban nehezedik az értelmiségre. Az író Mihail már megjelenni sem tud, a cenzúra túl boldogtalannak látja az írásait. Fordításokkal próbálkozik, de a nyelvtudása is csak gyanússá teszi a kommunisták szemében. Lányára, Annára hárul, hogy egyben tartsa a családot. Tanulmányait félbe hagyta, dajkaként helyezkedett el, és gyermekágyi lázban elhunyt anyja helyett anyja a kisöccsének. Amikor a németek támadnak, körbezárják Leningrádot, a család sorsa még nehezebbé válik. Minden falat ételért küzdeni kell, állandóan küzdenek az egyre nagyobb hideggel és a reménytelenséggel. Segítséget kevesektől remélhetnek, de még a legrosszabb helyzetben is jó emberekre találnak. Marina, Mihail egykori szeretője mindenét kész értük áldozni, ahogy az Annának udvarló Andrej is értük küzd minden nap.

Melyik volt a II. VH legszörnyűbb pillanata? Kétlem, hogy el tudnánk dönteni. Biztosan sokan mondanák a holocaust eseményeit. A japán szigeteken folytatott kilátástalan harcokat. Belgium visszafoglalása. De kapna szavazatot Leningrád ostroma is bőven.

Helen Dunmore érzékletesen festi meg a háborús Oroszország, Leningrád képét. Kétszeresen is sikerült ledöbbentenie: egyrészt, a sztálini rendszer kegyetlenségeivel. Még nem is a legrosszabb korszakot mutatja a szerző, de már brutális, mit művelnek az értelmiséggel és a művészettel. Ahogy Dunmore finoman megírja, hogy a művészi szabadság megszűnt létezni. Ahogy propaganda eszköz lett minden. Aki nem volt hajlandó alkalmazkodni, mint a regény írója, szembenézhetett az éhezéssel és a kitaszítottsággal.

Másrészt, a háború alatt mennyire sikerült elzárni a várost az ellátmánytól, milyen pokoli éhezés és fagyhalálok jöttek el a téllel együtt. Még olvasva is kibírhatatlannak érződött az egész. Dunmore annyira átélhetően és érzékletesen írja le, hogyan fogynak el szó szerint az emberek, hogy az egyszerre borzaszt és keserít el. Tele van fájdalmas képekkel a történet: ahogy a kisbaba lassan éhen hal a szomszédban. Amikor Annát kirabolják, és majdnem megfagy az utcán.

De nem csak az emberi rosszat meséli el Dunmore. Ahogy ez a család összekapaszkodik. Ahogy Andrej és Marina is a részükké válik. Ahogy a felnőttek sorra hozzák az áldozatokat, hogy a kisfiút életben tartsák.

Legyek gonosz? Ez a pont kifejezetten fájt nekem. Anna roppant erős, példaértékű karakter, de az öccse iránti elkötelezettsége sok volt. A szomszéd babának ad egy kis cukrot, de amikor Marina majdnem éhen hal, akkor az jár a fejében, ha nem eszik, több marad Koljának? Miért tud önzetlenebb lenni a szomszéddal, mint az asszonnyal, aki nélkül meghaltak volna? Nagyon megkedveltem az egykori színésznőt, és egyszerűen nem értettem, Anna miért olyan elutasító vele. Még a végére is, amikor már családtagnak számítható.

Kolja különben is tudott idegesíteni. Mindenki neki spórolva éhezett, ő meg mit csinált az életben maradásért? Semmit. Játszott otthon vagy több ételért, melegért nyaggatta a nővérét. Ok, gyerek, de a házimunkába legalább nem tudták volna befogni?

Ám ezek csak kisebb problémák, a regény hatásos és megrázó. Érdemes elolvasni.

Dunmore: Ostrom - Mint történelmi: 85% egy kor rajza, háborús, de egy család szemszögéből. Átélhető, érzelmes.

Szubjektíven: 75% a politikai elnyomás és Leningrád bekerítése, a család szenvedései… hú.

Minél jobban hajszolod azokat a dolgokat, amelyek éppen előtted állnak, annál inkább elveszíted a valóban fontos dolgokra szánt idődet.
Az a szörnyű, hogy egyáltalán nem törődünk azzal, ha elvesztegetjük a valóban fontos időt. (Genki: Ha a macskák eltűnnének a világból)

Néha úgy gondolom, hogy az igazság egy hely. Úgy képzelem,mint egy várost. Több száz út, több ezer ösvény létezhet, ami végül ugyanoda visz. Nem számít, honnan jöttél. Ha elindulsz az igazság felé, idővel megtalálod,mindegy,melyik ösvény választottad. (Gaiman: Az igazság egy barlang a fekete hegyen; IN: 27 képtelen történet)

Ki tudná amúgy is megmondani, mi valós és mi nem? – kérdezte Gabby. – Azt is el tudnám képzelni, hogy az éberlét csak egy jóval bonyolultabb program, amit néhány űrlény futtat. Vagy Isten. Vagy együtt. Talán végtelen szint van. Lehet, hogy egymillió évenként újraindul a rendszer. (Dashner: Életre-halálra)

Az élet rövid, kicsikém. (…) Nem élhetsz úgy, hogy közben egy széfben rejtegeted a szívedet. (Zentner: A kígyókirály)

Valakinek el kell kezdenie. Valakinek elő kell lépnie, és meg kell tennie azt, ami helyes, azért, mert helyes. Ha senki sem kezdi el, akkor a többiek nem követhetik. (Sanderson: A királyok útja)

Láttatok már ördögöt?
Én láttam.
Az igazi ördögnek nem fekete az arca és nincs farka. De az is biztos, hogy vasvillája sincs!
Merthogy az ördög a mi alakunkat veszi fel.  (Genki: Ha a macskák eltűnnének a világból)

– Jaj nekem! – sóhajtottam fel. – Pont úgy viselkedtem, mint azok az ostoba lányok a romantikus filmekben.
– Hogyan veszítsünk el egy herceget tíz nap alatt – mondta Heaven. (Strohm: Herceg álruhában)

– Nem akarok elmenni. Gyűlölöm azt a helyet.
Édesanyja karba tette a kezét.
– Nem is azért van, hogy szórakozni menj oda. A börtön már csak ilyen. Szerinted apád szeret ott lenni?
Valószínűleg jobban, mint én. (Zentner: A kígyókirály)

A biológia szemében a jó és a rossz ugyanaz a szín, csak más megvilágításban. (Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek)

Kalak halt már meg ilyen kéz által, és nem volt valami kellemes.
Persze a halál ritkán az. (Sanderson: A királyok útja)

Ezúttal közelebb voltak – éreztem a szagukat. Azt az orrfacsaró, félig rothadó vadállati szagot. De hát tudjátok, hogy van ez. A ragadozók meg a szájhigiénia két külön történet. (Harris: Futótűz Manhattanben; IN: 27 képtelen történet)

Néha el kell tudnod engedni a dolgokat. Néha meg kell tudnod osztani másokkal a terheket. (Dashner: Életre-halálra)

– Olvastam valahol, hogy egy csomó csillag, amit látunk, valójában már nem is létezik. Hogy már meghaltak, de több millió évbe telik, mire a fényük elér a Földre – mondta Dill.
– Az nem is lenne rossz halál – morfondírozott Lydia. – Még több millió éven keresztül fényleni, miután már meghaltál. (Zentner: A kígyókirály)

Összeesküvés elméletes, kalandos, virtuális valóságos.

Kaine terve megállíthatatlannak tűnik. Az emberek helyét elkezdik átvenni a tangensek, ami ellen Michael és a barátai igyekeznek tenni. El is jutnak a kaptárhoz Michael régi barátainak segítségével, akik szintén Kaine megállítására tették fel az életüket. Itt szembesülnek azzal, hogy milyen életre kényszerülnek az eredeti személyek, akiknek a testében most tangensek élnek. Michael a saját testének igazi gazdáját is látja, szenved a bűntudattól. De mit lehet tenni, ha a kapcsolat elvágása mindenkivel végez? A helyzetet fokozza, hogy egy szervezet is színre lép, amely látszólag Kaine ellenfele, valósában azonban a valódi világ és a VirtNet feletti uralmat is igyekszik megszerezni. Michael lehet az egyetlen, aki képes visszaállítani a Halandóság-elvet és rendbe tenni mindkét világot.

James Dashner már nem egykötetes szerző lesz, de Az útvesztő sikere egyelőre megismételhetetlennek tűnik. A Halandóság-elv lényegében ugyanazokat az összetevőket tartalmazza, ami azt a történetet sikeressé tette.

Ebben is egy fiatalember, Michael a főszereplő, aki sok tekintetben hasonlít a másik sorozat Thomasára. Az átlagnál többre képes, kreatív és cselekvő karakter, tele jó szándékkal. Még a szerelmi szála is hasonló: mindketten egy harcostársukat szeretik meg, akivel a rendszer ellen küzdenek. (Más kérdés, milyen végre jut a szerelem.) Erre a részre elméletben fejlődik is a figura: önfeláldozó lesz, a többiek érdekéért. Ebbe azonban bele is tudok kötni: annyira pozitív karakter volt egészen eddig, hogy szerintem az első kötetben is bevállalta volna, amit itt megtesz az emberekért és a teste eredeti lelkéért.

Ebben is van egy társadalom, egy domináns felnőtt és egy csoport, amely a saját szájíze szerint alakítaná a jövőt. Ugyanúgy manipulálnak és játszanak a szereplőkkel, mint a VESZETT. Csak más a nevük. Más a kór is, ami ellen küzdeni kell. Ebben a részben a titkos szervezet lenne a nagy meglepetés, egy új gonosz, de nem ért váratlanul. Túlzottan éreztem benne Az útvesztő gondolatrendszerét.

Ami erre a kötetre új és érdekes, Kaine őrülte arról, hogyan adná meg az embereknek és a tangenseknek a halhatatlanságot. Jól hangzik, ifjúsági regényben működik is, de különben nagyon bele lehetne kötni. Már ott megbukik nálam a mutatvány, hogy az első embereket, a tervek szerint pár generációt beleegyezés nélkül vennének bele. Mit képzeltek, mi lesz 50 év múlva? Hiába hangzik jól, az erőszakos terjesztés miatt kétlem, hogy az első generáció cseréjekor ne törne ki háború vagy lázadás.

A történet a kezdetektől pörgős és eseménydús. A szereplők folyamatosan mozgásban vannak. A kalandok a kiemeltek, nem a kamasz hősök lelkivilága. Ezért lehet, hogy a szerelmi szála ennyire suta és szinte nincs is. Ezért lehet, hogy nem igazán érezzük át, Michael milyen könnyen mond le a biztos és kellemes életről a bizonytalanért a jó nevében.

A szereplők eléggé egysíkúak. Durván sarkítva jók és rosszak vannak. Hősies, csodás alakok és egoista gonoszok. Már szinte gyerekkönyv szint, nem is ifjúsági.

Sajnos, a kedvenc részem is egy utalás volt Az útvesztőre. Sokkal többet mondana, ha nem az a sorozat jutna erről is folyton az eszembe.

Dashner: Életre-halálra – Mint ifjúsági: 70% cselekményben dús történet, hősies szereplőkkel és álnok gonoszokkal.

Szubjektíven: 60% előző sorozatához képest nem fogott meg eléggé, bár ez a 2. résznél jobb.