Régebben az élettörténetemet is elmeséltem a látogatóknak.
Ez mind igaz? – ámuldoztak. A viasz, feleltem, a viasz nem tudja, hogyan kell hazudni.

– Ha gyilkosokat hívunk a házunkba, akkor mi milyen emberek vagyunk?
– Bátrak? – próbálkozott a gazdám.

Másolatokat készítő, beilleszkedni próbáló, szerelemért küzdő.

A kis Marie nem született szép gyermeknek, de az édesanyja nagyon szerette. Ez kárpótolta azért is, hogy katona apját csak anyja meséiből ismerhette. Ám apja egy sérült ágyú miatt halálosan megsebesül, és az özvegyi nyugdíj nem elegendő a családnak. Az anya egy orvos mellett kap állást, de a preparátor és emberi arcokat másoló férfi halálra ijeszti az asszonyt, akinek ez volt az utolsó csepp a pohárba. Öngyilkos lesz és a kis Marie az orvos mellett marad. Szeret mellette lenni a laborban, rajzolni neki és segíteni a mintázásban. Az anyagiak miatt kényszerülnek Párizsba költözni, ahol Curtius doktor reménytelenül beleszeret a szállásadó özvegybe, és hagyja, hogy Marie, becenevén a Kicsi a család cselédjévé süllyedjen. Amikor az özvegy első szerelmétől is elválasztja a lányt, aki egyre inkább lázad, a palotában szerez neki állást. A történelem azonban tovább sodorja a lányt.

Olvastam már Madame Tussaud életéről, így kicsit nehezen álltam neki ennek a kötetnek. Nem volt nagy kedvem arról olvasni, hogy egy tehetséges nőnek hogyan kellett túlélnie és elmenekülnie a haszontalan férje elől. Így nem is kicsit lepődtem meg, amikor belevágtam a regénybe. Ez más.

Gondban is vagyok azzal, hogy mennyire hiteles vagy kitalált történet. El tudom képzelni mindkettőnek, még a bizarr jelenetekkel együtt is. Már nem egyszer tapasztaltam, hogy a valóság gyakran sokkal furább, mint amit ki lehet találni. Itt pedig folyamatosan azon merengtem, hogy ez igaz lehet? Akár Marie életéből, akár a megjelenített részletek kapcsán. Létezhet, hogy a nemesek a korban bútorokban lakatták a szolgáikat? Voltam már Versailles-ban, ott nem mondták, de nagyon el tudom képzelni. Ha igaz, ha nem, a történetet nagyon megszínezte a sok ilyen kis részlet.

A történetet az idős Marie Tussaud meséli el, és érdekes attól is, hogy nem az ismert történet. Nem a sikertörténet, hogyan lett Londonban az, aki. Nem. Ez a gyerekkor, a szakma megtanulása, a szerelem és a francia forradalom meséje. Olyan lendülettel és érzéssel elmesélve, hogy ahol kevesebb a cselekmény, ott is tele van élettel és tartalommal.

Nagyon mélyen megmutatja a hősnőjét és frappáns képeket fest a többi szereplőről is. Emberiek, gyarlók, egyik tulajdonságuk miatt fel lehet nézni rájuk, más miatt komolyan meg lehet vetni őket. Marie nem egy klasszikus hősnő: egyrészt, kifejezetten csúnya lány majd nő lesz belőle. Tehetséges és erős az akarata, mégis, képtelen harcolni magáért és nagyon sokáig él elnyomás alatt. Visszatérő minta az életében, hogy valaki kihasználja: legyen az az özvegy, a hercegnő vagy éppen a későbbi férje. Nagyon tudtam is szurkolni neki, hogy álljon végre a sarkára és ne hagyja ezt! Szerettem is, amikor megteszi.

Ez a szolga lét és kihasználtság, ami a történelmi színtér ellenére is nagyon maivá teszi. A gazdag és szegény ellentét, vagy ahogy a szegényt kihasználják, nem olyan probléma, amit felszámolt a történelem. Felháborítóra sikerült, amit az özvegy és az ő irányítása alatt Curtius nyerészkedik a lányon, neki meg egy koncot sem dobnak. De lehetne azon is elmélkedni, hogy mit tettek a szellemileg beteg emberekkel. Tulajdonképpen az anyja, az özvegy hajszolja az őrületbe a fiát. Edmond aztán rejtve lesz a világ elől, még inkább tönkretéve. Marie kedvessége és gondoskodása megint emberré teszi. De hol volt az empátia előtte?

A történet több azzal is, hogy folyamatosan Marie rajzai illusztrálják. Ezek valóban illusztrációk és adnak a történethez. Igényesek, elgondolkoztatóak.

Végül, ki kell emelni, hogy micsoda hangulata van ennek a történetnek. Furcsa és különös, tele van tragédiákkal, és mégis, sodor magával. Talán azért is kellett az a más hangulat, hogy a sok fájdalom ne törjön meg. Csak menni előre.

Határozottan kellemes meglepetés volt ez a regény – jobban tetszett, mint a már emlegetett, minden bizonnyal hitelesebb, de sokkal szárazabb Moran-regény.

Carey: Kicsi – Mint történelmi: 75% kellemesen bizarr, szépen illusztrált. Remek ötvözete fantáziának és a valóságnak.

Szubjektíven: 85% meglepően szórakoztató és borzongató. Még feminista vonalat is lehet benne találni, miközben történelmi is.

• Művelt Nép: A szív iránytűje - történelmi romantikus
  • Egy macska külföldön - memoár

Bár mindkettő annyira hét végére van ütemezve, hogy már most azt tippelem, hogy csúszni fognak. Még tart az év eleji nyomdaszünet.

Helyesírásban nem ismerünk tréfát.

A nyelvnek ugyanaz a méltóság és tisztelet jár, mint a többi tárgynak, amelyeket a tudomány meghatározott.

Szótárt készítő, elmegyógyintézetben élő, viktoriánus.

Példátlan vállalkozás volt az angol nyelv szótárának elkészítése a 19. század végén, a 20. század hajnalán. Nem csak magyarázták a szavakat, de példákkal is ellátták korábbi regényekből, nyelvtörténettel és odafigyeltek az élő nyelvhasználatra is. Egy közel 50 éves munka volt ez, szerkesztőkkel és egy felhívással a lakosság felé: aki szeretne segíteni, olvashatja a kijelölt könyveket és gyűjtheti a szavakat, idézeteket a szerkesztőknek. Dr. William Minor is egyike volt a jelentkezőknek. Ő más módszerrel dolgozott, mint a többi szókereső. Nem elolvasott egy könyvet és küldte a listáját, hanem elkérte azt a szót, amihez idézet kell és már küldte is a szószedetét. Olyan hasznos volt, hogy az egyik kötetben meg is említették, mint olyan munkatársat, aki sokat segített a szótár elkészültében. Lett is döbbenet, amikor évekkel később kiderült, hogy dr. Minor nem az elmegyógyintézet sok szabadidővel bíró orvosa, hanem az egyik ápolt, egy elítélt, elmebeteg gyilkos.

Amikor az élet írja a hihetetlen történetet. Ennek a történelmi regénynek olyan abszurd az alap eseménye, hogy a különös történelmi/irodalmi tények gyűjteményében is lenne helye. Hogyan lehetséges, hogy egy elmebeteg gyilkos nélkülözhetetlen segítséget nyújtott az Oxford English Dictionary megírásában?

A szerző többet vállalt fel, mint a puszta tények ismertetését. Ugyanakkor megtalálta azt a módszert, hogy egy két mondatban elmondható, jópofa anekdotát egész kötetté bővítsen ki. Így egy széles merítésű, átfogó kötet kerülhetett az olvasókhoz.

A regény tartalmazza mindkét főhős – a szótár főszerkesztője és a segítséget nyújtó Dr. Minor – életútját regényesen megírva. Megnézhetjük a családi körülményeiket, iskoláikat, az ők ért hatások közül a legmeghatározóbbakat. A családi élet ugyanúgy helyet kapott benne, mint a szakmai életük. Párhuzamosan, egymást váltó fejezetekben jutunk el oda, hogy kerültek kapcsolatba a szótárral. Majd jön a tényleges téma: a szótár készülte, egy levelezés során létrejött munkakapcsolat, ami barátinak is mondható.

Nem lenne egész a lista, ha nem említeném meg, hogy a harmadik főszereplő is megkapta a maga fejezeteit. Winchester bemutatta a korábbi szótárakat, magát a szótárkészítés tudományát is. Érdem, hogy ezt is érdekesen tudta közreadni. Száraz, keveseket érdeklő tények, de itt olvasva még izgalmasnak is tűnt, noha kevés olyan unalmas dolgot tudok elképzelni, mint egy ilyen szótár elkészítését.

Jól összerakott, okos könyv volt ez, ami mindent elmondott, amit erről a témáról el lehetett mondani. Történelmi regényként olvastam elsősorban, de más is illene rá. A kezdete krimi, hiszen egy gyilkossági ügy is benne van teljes részletességgel, a bírósági tárgyalást és az ítéletet is beleértve. Regényes életrajz is, fentebb már említettem, miért. De tudományos munka is, ami a szótárakról és vele együtt a szavakról mond el sok mindent.

A formátuma különben a szótárt is megidézi: minden fejezet egy szószedettel indul. Jópofa, és tényleg megmutatta a szótár szellemiségét.

Ugyan a szerző egy-egy kirohanását – pl. elmélkedés arról, hogy Minor mégiscsak egy gyilkos, és nem emlékszünk eléggé az áldozatára – feleslegesnek tartottam, nagyon kellemes meglepetés volt ez a kötet, amit bátran ajánlok nem csak szótárrajongóknak.

Winchester: A professzor és az őrült – Mint történelmi regény: 95% igényes és gondosan szerkesztett regény, ami sok oldalról, hitelesen és szórakoztatóan meséli el az esetet.

Szubjektíven: 85% izgalmasan megírt és nagyon részletes munka, ami egyszerre olvasmányos és informatív.

A világ tele van nyilvánvaló dolgokkal, amelyeket soha senki nem vesz észre.

Nyomozós, csapdát állító, családi titkot felfedő.

Sherlock Holmes otthonába egy vidéki orvos látogat el és egy megbízást szeretne adni a férfinak. A környék ura, lord Baskerville különös körülmények között hunyt el. A család legendáriuma szerint egy tönkretett lány átkot szórt rájuk, és a megidézett sátáni kutya most eljött az egykori kegyetlen nemes leszármazottjáért. Az idős férfit holtan találták a birtokon, de a kutya sehol, nem jöhetett se ki, se be – sehol nem találják. Az új lord a férfi unokaöccse, aki Kanadából tér haza átvenni a birtokot és a címet. Ő a családi birtokra akar költözni, és a doktor jó szívvel nem tudja azt mondani, hogy ezt nyugodtan megteheti. Létezik az átok, vagy valami emberi mesterkedés van a háttérben? Holmes vállalja az esetet, és Watson doktort küldi a helyszínre. Hamarosan beindulnak az események és Holmes tesz róla, hogy ne csak a rosszfiú fizessen meg, de a lord is megélje azt a napot.

Talán az egyik leghíresebb Sherlock Holmes történet, aminek a címét még azok is ismerik, akik nem tudnák elmondani, miben is nyomoz pontosan Sherlock ebben a kalandban. Ehhez jön hozzá, hogy sok feldolgozása is létezik. Kézen fekvő lenne a Sherlock jól sikerült epizódját említeni, de inkább egy másikat emelek ki. Még a Csipet csapat is kapott egy olyan esetet, ahol Doyle eltűnt kéziratát keresték és a sátán kutyája volt az egyik őr…

De milyen is ez a regény?

A keret ugyanaz, amit Doyle olyan tökéletesen kidolgozott a krimijeihez. Adott Sherlock és Watson, meg a felkérés, ami alapján majd nyomozni kezdenek. A történetet most is Watson meséli el, aki egyfajta összefoglalóját adja az esetnek.

Érdemes megjegyezni, hogy utólag nem narrálja az eseményeket. Ugyan azt megjegyzi, hogy mikor milyen forrás alapján írja a történteket, de az utólagos tudását nem használja arra, hogy kommentálja a történteket. Az elbeszélés is maximum akkor törik meg, amikor más formátumokat emel be a szövegbe, és nem maga tolmácsolja az eseményeket. Így teljes egészében bemásolja a Sherlocknak írt leveleit, vagy éppen a naplója átdolgozott fejezetét adja közre. Számomra kissé megtörte ezzel a cselekmény lendületét, de tény, hogy ezzel szolgálja a hitelességet és előképe lesz az olyan történeteknek, mint a Carrie, ahol King újságcikkeket emelt be a szövegbe többek között.

A történet vége az időkezelés szempontjából érdekes: végig a jelenből meséli el Watson, mi történt korábban. Az események magyarázatát viszont a jelenből kapjuk, amikor Watson és Sherlock összeülnek, és Sherlock összefoglalja a barátjának az emlékeit. Itt kap helyet az is, hogy mi történt közben a szereplőkkel. Ezzel megtörik a visszaemlékezés formátuma.

Maga a történet keveri Sherlock zseniális megfigyeléseit és következtetéseit, valamint némi direkt cselekményt. Sherlock nem Poirot, bár mindketten remek megfigyelők. Sherlock alakítója is az eseményeknek, és ennek megfelelően most is csapdát állít, a helyszínen ténykedik és még az újabb gyilkosság előtt közbelép. Mivel ő az első magánnyomozó, lehetősége van a tett előtt színre lépni, nem egy gyilkosság elkövetőjét üldözi, mint Agatha Christie szintén halhatatlan és zseniális nyomozója.

Mégis, nem tudnám azt mondani, hogy magát a birtokon zajló nyomozást és csapdaállítást élveztem volna. Doyle stílusa elég száraz, és gyorsan pörgeti is az eseményeket. Még fel se fogtam, hogy mi történt és kivel, már zárt is mindent, és nem kapunk további részleteket. Menet közben nem egyszer éreztem át Watson helyzetét, aki látja, hogy Sherlock mindent ért és tud, ő meg próbálja elképzelni, hogy mégis mit kellett volna észrevenni és mi is történt. A végére ezért is kellett az a nagy magyarázó fejezet Sherlock beszámolójában.

Ettől függetlenül kényelmetlennek éreztem sok zárást. Hol vannak a hozzá vezető lépések? Mert az kiderül, hogy ki és miért keltette életre a sátán kutyáját. De az már kevésbé tiszta, hogy ő hogyan végezte holtan a lápon. Vagy a szökött fegyenc esete – annak mi értelme volt? A végén egy plusz ijedelmet hozott, de különben felesleges plusz epizódként éltem meg és nem is lett semmi következménye.

Amivel most még elszórakoztattam magam, hogy Sherlock Holmes nem csak egy zseniális figura. Doyle nem kevés gyarlóságot is adott neki, és ettől válik igazán izgalmassá az alakja. Amikor megsértődik a megbízóra, mert csak a 2. legjobbnak tartja Sherlockot a szakterületén. Ahogy képes megtéveszteni a barátját is, mert inkább érdekli a végeredmény, mint bárki véleménye és érzései, még ha az a valaki az egyetlen barátja is. De pont azért is lett halhatatlan a karakter, mert ő mindez, nem csak egy zseni magánnyomozó.

Bár híres a sztori, nekem nem ez a kedvenc Sherlock esetem – ennek ellenére nem bánom, hogy végre el is olvastam, nem csak a feldolgozásait ismerem. Jó kis családi dráma is, amiben igaz a régi tanulság: a pénz útját kell követni. Az elvezet a tetteshez.

Doyle: A sátán kutyája – Mint krimi: 85% tömör, néha már túl lényegre törő is. Sherlock Holmes legjobb formáját hozza, vannak csavarok és nagy leleplezés is.

Szubjektíven: 35% a karaktert nagyon szeretem, de krimiként bajban vagyok vele. Túl semmiből jött a magyarázat túl sok részletre.

Ma havazott, így gyorsan kiteszem a táli könyvjelzőt/háttérképet, amíg kint is havas a táj...

De, hogy legyen kérdés is. Melyik regény borítóiból állt össze?

Súgok: ((skandináv krimi)) ((az egyik borító filmes, a színészt is ide vágtam, én abból találnám ki))

Megoldás: Tovább!

Hallgasson a szívére – mondta Stefano. – A lehető legjobb iránytű. (Találkozzunk Toscanában!)

– Ha mi lennénk a Le quattro stagioni Vivalditól, ez a reggel, éppen ez a reggel lenne a La primavera. A tavasz.
– Az jó dolog? – kérdezi Jessica mosolyogva.
– Persze hogy jó dolog, kis bolond. Azt jelenti, hogy valami új kezdetén vagyunk, de még jobb fog következni. A nyár még előttünk áll.
– De valamikor eljön az ősz. És a tél.
– L'inverno. Ez elkerülhetetlen. De megfelelő társaságban nagyon szép lehet a tél (Boszorkányvadász)

Igen, de mit ér egy gyönyörű nyelv, ha senki nem beszéli? (Találkozzunk Toscanában!)