Sorozatgyilkosos, nyomozós, vallomástételes.

Martin Plunkett hírhedt sorozatgyilkos volt, akit letartóztatása óta nem sikerült szóra bírni, ami sokak szemét böki. A Sötét Sebész beismert négy gyilkosságot, megosztott minden részletet, majd elhallgatott. Pedig a rendőrök biztosak benne, hogy akár 40 áldozata is lehetett. Martin úgy dönt, emlékiratban mond el mindent, amiről eddig makacsul hallgatott. Elmondja, mennyire más volt már gyerekként is. Ha unatkozott, képzeletében elevenített meg dolgokat. Hogyan jött rá, hogy felizgatja a leskelődés, majd vezetett el ez az első gyilkosságához. Ahonnan már nem volt visszaút, ha jött a késztetés, ölni kellett. Hogyan ismerkedett meg a rendőr Ross Andersonnal, aki felismerte benne a sorstársat. Mesél a kettejük viszonyáról is, melybe erotikus szálak is keveredtek – ami végül a lebukáshoz és a börtönhöz vezetett.

James Ellroy jegyez olyan regényeket, amelyek annyira húzzák az ember idegeit, hogy nyugodt alvásra semmiképpen sem számíthatunk utána. Nem véletlenül lett bestseller szerző, témaválasztása és stílusa is hozzájárult a sikeréhez.

E regényében is marad a komfortzónájában. Egy sorozatgyilkos naplóját osztja meg velünk, néha az utána nyomozó rendőr vagy Ross Anderson szemszögéből is mesélve a történetet. Valahogy még sincs olyan hatása, mint korábbi nagy sikereinek.

Ennek egyik oka az én olvasatomban a szerző stílusában keresendő. Szenvtelen ez a regény – egyedül a rendőr, Thomas Dusenberry kevés részében vannak érzelmek. Ahol a cselekmény nem csak megtörténik, hanem át is lehet élni. Különben Martin csak felmondja az élete történetét, annyira érzéketlen módon, mintha csak a telefonkönyvet olvasná fel. Ez nem csak eltávolított a szövegtől, de unalmassá is tette.

Védhetném azzal, hogy cserébe nagyon realisztikus, már szinte újságcikket idéz. De ezt nem tartom erénynek! Ki hogy van vele, én a mesélős regényeket szeretem, még dokumentumregényben is jobban szeretem azt, ahol elragad a szerző a történettel, a stílusával. Egy ilyen kötetben pláne várnám, hogy olvasmányos cselekményt kapjak. De nem kaptam.

A karakterekkel sem voltam elégedett. Hidegek, semmi kapcsolódási pont nincs feléjük. A behozott meleg szállal főleg nem tudtam mit kezdeni. Helyenként úgy éreztem, ez lehetne nagyon jó is, de mégsem az. Mert pont azokat a témákat nem boncolja fel, amelyek izgalmasak lennének. Ahogy Martin rádöbben, mi okozta nála a kezdeti szexuális aberrációkat. Ahogy az anyja gyógyszerrel tömte. Vagy az ellentmondásos érzelmei Ross felé. De ezek is ugyanolyan tárgyszerűen, ridegen vannak megírva és el nem mesélve, mint a gyilkosságok.

Thomas, a rendőr. Ő eljut odáig, hogy SPOILER elvegye a saját életét, miután a két sorozatgyilkost elkapta, és rács mögé juttatta. SPOILER VÉGE. Olvastatta volna magát az is, ha ennek a tettnek megkapjuk a pszichológiáját. De nem, csak ránk lett dobva a tény. Így elvesztette a hatását, nem volt az igazi.

Az adott némi pluszt, ahogy Martin a korszak hírhedt gyilkosaira reagál. Ahogy megveti Ted Bundy és hívei tetteit, még szórakoztatónak is találtam. De ez nagyon kevés az egészből.

Számomra csalódás volt, nem érkezett új sorozatgyilkos, akit emlegethetünk.

Ellroy: Gyilkos az úton - Mint krimi: 45% realisztikus, de érzelmekben zavaros – több nézőpontú, egyéb anyagokkal.

Szubjektíven: 40% a sötétségét még elviselném, de a két gyilkos közti kapocs túl abszurd.