Világokat mentő, múltat kereső, démonnal küzdő, dimenzióváltós.

Évek teltek el, miután Jon az utolsó kövek erejével megfiatalította magát, és csatlakozott szerelméhez, hogy együtt alkossanak családot. Jon a végletek embere, így a megváltozott élete gyökeresen átformálta őt is. A fegyvert letette, jámbor lett és prédikátor. Magára is maradt, mert az asszonya a harcost szerette benne, aki már nem volt. Magára maradt, mert a gyűlölködők, akiknek nem tetszett, hogy befogadta a farkasnépet is, elpusztították őket. Jon túlélte, bosszút esküdött, de közben egy sérülés miatt elvesztette az emlékeit. Még csak darabkák tértek vissza egykori önmagából, amikor a világnak újra szüksége lesz rá. Ahogy a világok egymás mellett léteznek, egy tudós egy másik világból akarja visszaszerezni a férfit, akit itt elvesztett. Jon lesz a segítője. Ám abban a világban egy Vérkő nevű szörny pusztít, aki nagyon éhes. Akinek Jon világa igazi csemege lenne…

Gemmell is elég nagy sorozatépítő volt. Szinte nincs is olyan története, amely szóló lenne. Minimum ugyanabban az univerzumban elhelyezett más karaktereket és történeteket, de szeretett egy történelmi folyamot is megjeleníteni. Akár évszázadokat is átfogott, egy család vagy uralkodók, vagy nemzet sorsát követve.

A Vérkő sem egyedülálló, és kérdéses is, mennyit érdemes olvasni az univerzumból, hogy ezt a részt meg lehessen érteni. A jelen kaland, Vérkő megállítása, értelmezhető csak ebből a részből. Jon története, a világ felépítése azonban szervesen táplálkozik az előzményekből. A két előző kötet mindenképpen hasznos előismeret: abból megismerhetőek a követők, az időn és dimenzión át utazások, az egész rendszer, benne Jon kalandjaival, amire elég sok visszautalás és visszatérő szereplők vannak.

A hatalom kövei két kötete is pluszt ad hozzá, ami nélkül jól érthető a sztori, de az ismeretében lesz egy plusz dimenziója, szélesebb kép.

Ami most is nagyon megfogott a regényben, az a világ, amit Gemmell megelevenített a lapokon. Posztapokaliptikus, némi mágiával és nem is kevés western elemmel. Ha pár dolgot kiveszünk, és a magányos hős, a megszállott szerzetes, a helyt álló farmerek, még akár a támadó szörnyek is tipikus elemei a western történeteknek. (Pláne, ha a szörnyek helyett indiánokat képzelünk, már teljes is az analógia. A démonimádóak a gonoszok, a farkaslények a szelídek, akikkel együtt kellene tudni élni – de tudjuk, az ember nem jóságos lény.)

Shannow világokon át képviseli azt, ami ő. A kérlelhetetlen hit embere, aki emiatt tud nagyon izgalmas karakter lenni. Most szimpatizálhatunk vele, mert olyan dolgok mellett áll ki, a hite pozitív értékekhez köti. Ha azonban másban hinne ennyire, ő lenne a regény legnagyobb szörnyetege. Neki nincsenek határok, hidegvérű gyilkos. Csak éppen nem mindegy, kit öl így meg. A nemzeteket felfaló gyilkos lényt, vagy egy csoportot, akiknek annyi a bűnük, hogy más vallásúak. Jon a szörnyek ellenfele, olyan hittel, amely egy más oldalra állva egészen más fényben tüntetné fel az alakját.

Talán egy fokkal összetettebb a regény világának egésze, mint szeretném. Sok világgal, időbeli ugrásokkal kell kibékülni, miközben már a múlt nagy ugrásai is emésztésre szorulnak. Most komolyan, atombombát dobtak az időn keresztül Atlantiszra? Azért az ehhez hasonló húzásokat emésztenem kell még kicsit.

Ami viszont színtiszta kaland benne, az pazarul sikerült. Izgalmas, sötét és fanyar, miközben letehetetlen és változatos is. Több mellékszereplővel, akik között akadnak kifejezetten emlékezetesek is, akár visszatérő szereplők, akár teljesen újak.

A vége miatt kicsit keserédes a hangulatom, miközben poén is, hogy így van vége. Azt hiszem, az a zárszó, ezt még emésztenem kell kicsit.

Gemmell: Vérkő – Mint fantasy: 80% western, sci-fi elemekkel feldobott, karakteres szereplőkkel, keserédesen.

Szubjektíven: 75% a dimenziókapukkal még nem békültem meg, de a többi tetszett. Stílusos.