Nyári szezont túlélő, összetartós, örökséget kezelő.

Az Oaks család letelepedett Balatonszépén. Már 2 éve élnek itt, és végre rendeződni látszanak a dolgok. Belevágnak a nagybani bortermesztésbe, elkészült az otthonuk is. Rita mama visszaköltözött a saját kuckójába, az öreg Oaks pedig visszatelepült ifjúsága helyszínére, ami a betegségére is jó hatással van. Azonban, ahogy lenni szokott: a gondok egyszerre jönnek. Az öreg lakrészébe feltör a szennyvíz, az egyik fa gyökerei tönkreteszik a lefolyást, megint építkezni kell. Jönnek Francoise rokonai Franciaországból látogatóba. Ha mindez nem lenne elég, Rita mama egyik idős barátnője súlyosan megbetegszik, és a végrendeletében mindenét az Oaks párra hagyja. Csak éppen ő nem egyedülálló, és a családja igencsak zokon veszi, hogy nem örökölhetnek és adhatják el a birtokot. Oaks egyik kihívást teljesíti a másik után kényelmes tempóban, hogy aztán megtudja, a legnagyobb kaland csak ezek után vár rá.

Itt a helye egy kis kerettörténetnek. Az Édesvízi mediterrán lett akkora siker, hogy a szerző trilógiává bővítette a családtörténetet. A világ közepén lett volna a zárlat, és ennek megfelelően most el is varr minden szálat. A család tagjaitól úgy búcsúzhatunk el, hogy minden rendben velük és megtalálták a helyüket.

Ugyan az eredeti fülszövegre haragszom – a végére kapunk egy meglepetést, ami igazán otthonná teszi majd a családnak Balatonszépét. Mivel a fülszövegben ott volt, azt hittem, az már ennek a regénynek a témája lesz és az új jövevény miatt lesz humor ebben a részben. Ehhez képest kiderül, az a regény végi happy end része – amit sikeresen lelőtt nekem a fülszöveg. Direkt nem is írok erről többet, bár szerintem ebből is rá lehet jönni, mi fájt nekem a kötet végén szereplő kis leírásban.

Klasszikusan vezetett cselekményt most sem érdemes várni. Ez kicsit olyan, mint egy impresszionista történet. Benyomások, kis kalandok vannak. A hangulat adja el, és nem az, ami történik benne. Az random, és teljesen felcserélhető. Olyan mindegy, mikor öröklik meg a másik birtokot, vagy mikor tör fel a szennyvíz. Az a lényeg, hogy közben milyen érzésvilág uralkodik.

A mediterrán hangulat balatoni verzióját akarta megfesteni a szerző, és kis részleteiben velem el is hitette. Leginkább azzal - ami különben a természetemtől annyira eltérő, hogy nekem az agyamra menne –, ahogy az idejüket beosztják itt az emberek. Ahogy mindenki ráér mindenre. Ha találkoznak egy ismerőssel, kedélyesen elcsevegnek. Ha az étteremben esznek, nem sietnek, csevegnek, elvannak. A szerző meg is fogalmazza: időmilliomosok. Ennek ugyan vannak anyagi vonzatai is, de valamit valamiért. Amikor Horvátországban voltam, és kicsit belekóstoltam a dalmát mediterránba, ott éreztem ezt a fajta ráérést. Hiteles, de nekem ez roppantul fárasztó. Hiába, én már csak a határidő naplóm rabja maradok…

Kevésnek találtam a humoros jelenetet. Néhol éreztem, mi van a vicces jelenetnek szánva. Csak éppen nem találtam viccesnek – mint a szennyvíz visszafolyása. Kellemes kis limonádé ez a kötet, de most sem nevetgéltem rajta.

A szereplők továbbra sem fejlődnek, lényegében ugyanazok, akik korábban is voltak. A különbség, hogy ők is megtanultak ráérni. Teljesen lekerült róluk a nyomás, hogy valamit meg kell csinálni, ne adj isten, határidőre. Kényelmes, nyugodt életformájuk lett, és ez a természetükben is megjelenik. Csak ismételni tudom magam: pihentetnie kellene, de ez engem inkább fáraszt. Céltalannak érzem.

Vagy lehet, ezt kellene megtanulni? Ne rohanj, élvezd ki a perceket!

Ha ez maradt volna a zárlat, akkor is teljesen rendben lenne. Zárva minden, aminek befejezés kellett. De született ráadás, úgyhogy még majd mesélek, mi lesz Oaks és családja sorsa.

Tóth: A világ közepén - Mint humoros: 55% kellemes, hangulatos regény, minimális eseménnyel és kis humorral.

Szubjektíven: 50% elengedtem, hogy cselekménysort várjak. De a fülszövegre haragszom!