Mágikus, szerelmes, hatalmi harcos.

Tella sértettnek érzi magát, amiért Legend faképnél hagyta, és kénytelen szembenézni azzal, hogy a szerelem elveszi a halhatatlanok örök életét. Ő pedig nem ért annyit a férfinak, hogy ember legyen érte – helyette őt szeretné megváltoztatni. Jacks is visszatér, neki is Tella kellene, a saját szabályai szerint. Scarlett is két udvarló között őrlődik, miközben kénytelen szembenézni azzal, hogy a visszatérő Fátumokhoz milyen sok szál köti. Az anyja is őrzött egy titkot a lányáról, ami miatt Scarlett döntheti el, átveszik-e a Fátumok a világ irányítását.

Ahogy a cím is hirdeti, a Caraval elérkezett a végéhez. Az első rész nem nagyon fogott meg, a közepe már jobban tetszett, és sajnos a vége újfent nem találta el az ízlésem. Kevesebb a mágia és a játszma, helyette kapunk sok szerelmet. A három részből ez a leginkább szerelmes. (Ez nem is tetszett.)

Most nincs mágikus játszma, helyette egymás szívéért és a hatalomért versengenek. Bár elvileg nagyobbak a tétek, itt a legegyszerűbb a játszma. Nem lett unalmas, több minden történik, és mindkét lány mozgásban van – itt Tella és Scarlett is hősnő lett. Csak éppen az előzmények után valami nagyobb szabású végjátékot vártam, halhatatlanok játszmáihoz képest ez igencsak vérszegény és ifjúsági kaland lett.

Ehhez jött hozzá, hogy minden mögött a szerelem áll. Mindkét lány egy felesleges szerelemi háromszögben gyötrődik – noha mindketten tudják, melyik fiút szeretik és van is viszonozva az érzelmük, de azért a regény végéig Garber játékban tartja mindkettő vőlegényjelöltet. De minek? Az ilyen felesleges háromszögek nem szórakoztatóak, inkább bosszantónak élem meg őket. Akkor lett volna értelme, ha nem a papírforma szerinti a zárás: de az.
Arról nem is beszélve, hogy a Fátumok története is a szerelem körül forog. „Gonosz dög leszek, mert a szerelmem elhagyott és most mindenkit uralni fogok.” "Szeretlek, légy az enyém, hadd uraljalak, vagy véres bosszút állok!" Ahhoz képest, mennyi lehetőséget láttam abban, hogy halhatatlan, mágikus lények kiszabadulnak és káoszt hozhatnak, keveset is ismertünk meg belőlük, és a szerelmi téma köré lettek rendezve.

A karakterek nem kerültek közel hozzám. Akiket korábban kedveltem, most őket is idegenebbnek éreztem. Talán azért is, mert nagyon azt éreztem, hogy egy dolog határozza meg, miképpen döntenek és cselekednek – a szerelmi kérdések. Tella, aki egy akarnok volt, merész és heves, most a fél könyvben Legend miatt siránkozik vagy bosszankodik. Scarlett, aki annyira megveti a játszmákat és ő van a kedves, nyílt lányként eladva – nagyon nem illett hozzá, ahogy Nicolas és Julian között vacillál, mindkettővel udvaroltat magának. Azt meg már fejtegettem, az mennyire irritált, hogy a halhatatlan, mágikus lények is kimerülnek annyiban, hogy miképpen akarják birtokolni a szerelmük, vagy éppen a szerelem miatt bosszút állni. Egysíkúak lettek az indítékaik egyszerűségétől.

Stílusban pedig nagyon ifjúsági regényes a könyv: sok érzelem, belső nézőpont, köznyelvi szókincs. Inkább a párbeszédek húzzák előre, de igyekszik látványos leírásokat is beletenni, főleg az illatok és színek terén találtam színes jelzőket. Bár, túlírtnak éreztem: ennyi cselekmény és 450 oldal? Tömörebben jobban tetszett volna.

Összességében a végére elvesztett a kötet. A szereplők, a cselekmény és a nagyon romantikusra vett események, ahogy minden a szerelem körül forog – még a borító is, veszem észre – miatt ez a rész kevésbé tetszett.

Garber: Finale – Mint YA fantasy: 55% világépítés és cselekmény kevesebb, a szerelem mozgat minden hőst.

Szubjektíven: 50% már érdekelt a vége, de annyira a szerelem körött forog minden – zavart.