Fülszöveg: 

Lightlark ​szigete csak százévente egyszer közelíthető meg, hogy otthont adjon a Centenáriumnak, annak a halálos játéknak, amelyre kizárólag a hat birodalom uralkodói kapnak meghívást. Ez egyben kihívás is, melynek elfogadása esetén a résztvevők kénytelenek szembenézni a sorsukkal, akármi is vár rájuk: győzelem vagy vereség, jutalom vagy végső pusztulás. A most következő Centenárium az utolsó esély a hat uralkodó számára: csak a részvétel által válhatnak képessé a birodalmaikat évszázadok óta sújtó egyedi, kegyetlen átkok megtörésére. Csakhogy minden uralkodó rejteget valamit. Ráadásul megtudják: az átkok megszüntetéséhez az egyiküknek meg kell halnia.

Isla Crown a Vadoncok birodalmának fiatal uralkodója. A Vadoncok veszélyes csábítók, akiket az az átok sújt, hogy meg kell ölniük a szerelmüket. Rettegett és megvetett népnek számítanak, így csak Islában bízhatnak, hogy a Centenáriumnak köszönhetően képes lesz megtörni az őket sújtó átkokat.

A túlélés érdekében Isla bármit hajlandó megtenni, akár hazugságra és csalásra is kész, hogy megmentse népét… A szerelem pedig egyáltalán nem könnyíti meg a feladatát.

Szerintem: 

A helyzet az, még mindig elég tanácstalan vagyok ezzel a regénnyel. Tudok benne mondani jó ötleteket, csak éppen szinte mindenre van is egy negatívabb megjegyzésem. Van benne valami furcsa, ami birizgálja az agyam.

Kezdjük talán azzal, hogy

milyen regény is ez. Ifjúsági, mert a hősnője szinte kamasz. Ha azt nézzük, hogy egész eddigi életében szó szerint egy üvegkalitka foglya volt, nem nőhetett fel, csak álmodott a szabadságról, az is. A regényben teszi meg az első önálló lépéseit, keresi a helyét. És közben mégsem az, mert egy népért felelős királynő, akinek elrendelt sorsa van és azonnal egy élet-halál viadalon kell bizonyítania. Nincs ideje. És mivel természetfeletti lány, az, hogy fiatal, annyit jelent, hogy 100 éven aluli.

A romantika – ez úgy az, hogy nem is az. Isla körül kezdettől ott van Grim, az Éjsötét király, akivel megmagyarázhatatlanul vonzzák egymást. Ott van a sziget titokzatos királya, Oro, aki évszázadok óta retteg a szerelemtől, de köztük is van valami nem logikus gyengédség. És a végére Isla párt választ, jön a nagybetűs szerelem úgy, hogy annak nyomát sem éreztem addig. Isla és Grim között a szexuális izzás, az megvolt. De a végére bizalmon alapuló, meghitt, érzékeken túlmutató érzelmekről van szó, amelyek mégis mikor születtek? Teljesen nyom nélküli és hihetetlen az egész. Volt is egy olyan érzésem, hogy csak azért kellett ezt belenyomni a történetbe, hogy legyen szerelem és happy end is a végére. Megjegyzem, feleslegesen. Eleve Isla egy nép sarja, akik csábítók, érzékiek, de nem szeretnek. Miért is kötelező jellegű, hogy álljon mellette a végén egy férfi?
Mindezt úgy, hogy én jobban élveztem a történetet úgy, hogy Isla nem azon agyalt az életmentő tervek közepette, hogy kibe szerelmes vagy ő kinek tetszik.

A fantasy – egyszerre nagyon kis világgal dolgozik, miközben mégiscsak egy világot mentő kalandot állít a középpontba. Mágikus népek fejei mennek a szigetre, mindenféle extra képességgel. Mindenkinek az a tét, hogy életben maradjanak. Mégis, egy szigeten vannak, kis helyeken és a történet is be van szűkítve a viadalukra.
A szigetnek, az átkoknak ír történetet, de különben elveszik a világépítés. Igazából szinte nem tudunk arról, hogy az egyes népek hol, hogyan élnek. Egymáshoz képest milyenek a birodalmak. Hogyan illeszkedik a világrendbe a sima emberek világa, akikről szó sem esik? Rá van téve a fókusz Lightlark szigetére és a mágikus lényeket sújtó átokra és ennyi.

Miközben a történetben van nyomozás, kalandozik a hősnő, van egyfajta ismétlődés is. Álruha, betör a könyvtárba és kutat, ha meg bajba kerül, Oro vagy Grim kihúzza belőle. Ezt szakítják meg a próbák, az egymásnak kitalált versenyek, amelyeknek igazából semmi értelmük. Tudják, hogy az átok megtöréséhez valakinek meg kell halnia, és az a népét is magával rántja a pusztulásba. És az is nyilvánvaló, hogy az nem nyer védettséget, aki a legtöbb megmérettetést megnyeri. – Most komolyan, mit számít, ki milyen gyorsan kerekedik felül a legnagyobb félelmén? Mert ilyesmikkel szórakoznak. Elnyeli őket a tükör, a legnagyobb félelmük világa. Ki mennyi idő alatt talál ki? – A leggyengébb, a legkisebb veszteség lesz, akit levadásznak a végén. Vagy, ha Oro tervénél maradnak, azt, aki a szigetre a későbbiekben a legnagyobb veszélyt jelenti a népével, akkor is, ha sokak halálát jelenti a végük.

A végére betett csavar azért kiszámítható. Végig, ahogy Isla ragozta magában, hogy Celeste mennyire jó barátnő, viszonoznia kell és hasonlók, az járt az agyamban, hogy az lenne a legütősebb befejezés, ha az a lány lenne a legnagyobb áruló. Igaz, azt nem lehetett előre látni, hogy igazából mit is rejteget az a fiatal királynő, de az adta magát, hogy neki kell lennie Isla legnagyobb árulójának. Így volt is meglepetés, meg túlzottan adta is magát, hogy ennek kell történnie.

A szöveg semmi extrát nem nyújt. Nincs egyéni szókincse, nincs idézhető, erős és megfogó gondolatrendszere. Viszont, nem is akaszt meg trágársággal. Érthető. Ha a cselekményben vannak is megtévesztő vagy elírt elemek – pl. egyik percben arról van szó, hogy a más fajú szülők gyerekei egyféle tulajdonságot örökölnek, nem lesznek minden erővel bíró hibridek, majd szembesít minket azzal, hogy de, mégiscsak mindkét faj erejét bíró hibridek. El lehetne dönteni, hogy akkor mik is a világ szabályai. Azért maga a szöveg nem problémás, érthető és követhető, köznyelvi.

Meg van hagyva az esély a folytatásra, Grim még visszatérhet és okozhat problémát, ahogy az is kérdés, mi van elrejtve Isla őseinek szobájába, ahova a legvégén lesz képes belépni a királynő. De így is elég kerek a vége és működne így is.
Papíron valószínűsítem, nem lesz meg a folytatás, de annyi ötlet van benne, hogy e-bookon elolvasnám. De ez még nem aktuális.