Túlélésre berendezkedő, vadakkal küzdő, naplóban elmesélt.

Kate és Dan újrakezdésre vágyik. A férfi elvesztette az állását, nem találja a helyét, és így egy másfajta közösségben találják magukat. Greenloop arra kínál lehetőséget, hogy az emberek a város minden kényelmét élvezzék elzárkózva a vadonban. Csak éppen történik egy természeti katasztrófa és hirtelen a lakosok elvágva találják magukat a civilizációtól, kommunikációs eszköz nélkül. Bár reménykednek, hogy majd értük jönnek, el kell kezdeniük felkészülni a télre és a meglevő készleteikkel a túlélésre. Hamar kiderül, kiben mi rejlik mi igazán: a karizmatikus vezető elzárkózik és szétesik, míg a kanapéról korábban fel sem kelő depressziós a közösség mindenese lesz. A városkát azonban ijedt állatok lepik el, és megjelennek az árnyak, fura szagok is. Valami van odakint, és ha nem képesek szembenézni az elképzelhetetlennel, halálra vannak ítélve. Harcolniuk kell az életükért.

Ha van regény, amiből a mai napig várom a sorozatot, az a World War Z. Tucatnyi remek történet, izgalmas és drámai cselekmény, mindez olyan stílusban, hogy hitelesnek is éreztem végig. A film meg sem közelítette. Ezzel együtt Brooks újabb kötetére is vártam.

Most pedig olvashattam az Ösztönlényeket. Minőségi horror, és ezt meg egy minisorozatként tudnám falni, bár a regényt is pillanatok alatt lepörgettem. Letehetetlen volt a számomra. Talán kisebb mértékű az eset, mint a zombiháborúé, de legalább annyira ijesztő a maga módján, miközben felismerhető az író több védjegye is.

Most is úgy van megírva, mintha tényeket olvasnánk. Az alapot az esetet átélő nő naplója adja, amit kiegészít a szerző kutatók beszámolóival és különféle interjúkkal. Annyira hiteles az egésznek a légköre, hogy keresésbe is kezdtem, hogy valóban volt-e természeti katasztrófa a hegyen, létezik-e Greenloop.

Jól is van megírva, nagyon olvastatja magát és filmszerű. Ahogy a jelenetek és a karakterek életre kelnek – napló a formátum, de mintha egy nagyon jó kalandregényt olvasnék. Csak még jobban aláhúzza, hogy egyes cikkek mellette tudományosabbak, szárazabbak – Katie naplója annál inkább regényes.

Minőségi a horror is. Lassan alapoz a szerző, megismerjük a szereplőket és a környezetet. Ugyan a körítésből és a címből is tudjuk, mi fog következni, sokáig csak növeli a feszültséget, hogy aztán lecsapjon ránk a rettenet, mint a kisvárosra a nagylábú horda. Sikerül azt a bravúrt elérnie, hogy miközben a keretből és a szöveg részét képező interjúkból, anyagokból tudjuk a végeredményt, mégis majd lerágtam a körmöm, hogy miképpen jutunk el arra a pontra.

Ijesztő, és nem azok a legfélelmetesebb részek, amikor már kitört a háború és zajlanak a véres események. Igen, megvan annak a rettenete, hogy hallod a társad üvöltését az erdőből, de nem mehetsz segíteni, mert akkor téged is levadásznak. Majd a fejet bedobják az udvarodra… Már akkor teljes a horror, amikor még nem fogják fel, mi les rájuk, csak gyűlnek a baljós jelek. Ahogy a saját otthonuk már nem biztonságos és közeledik valami.

De nem csak horrorként szerettem ezt a regényt. Ha nincs nagylábú, és csak az a cselekmény, hogy a civilizációtól elvágva hogyan próbál a közösség túlélni az erdő mélyén, már ennyi is olvastatta volna. Ahogy kertészkedni próbálnak, ahogy a napelemekkel ügyködnek, szervezik az élelem elosztását és meg kell barátkozniuk a gondolattal, hogy állatbarát, természetimádó közösségként nekikezdenek a vadászatnak vagy éhen halnak… Másfajta izgalom és feszültség van ezekben, de ugyanannyira tudtam élvezni ezeket is.

Ki kell emelni azt is, hogy Brooks újfent mennyire élő karaktereket teremt. Innen, kívülről persze könnyű, de nagyon gyakran szerettem volna benyúlni és megrázni a szereplőket. Még a főhős, Katie sem tökéletes. Olyan kis gyáva nyúlként kezdi, aki minden konfliktust kerül és nagy mimóza. Meg lehet nézni, milyen amazon lesz belőle a végére. Sokaknak vannak végzetes gyengeségeik, de sokak képesek a fejlődésre is. A vészhelyzet mindenkit kifordít, és meglátjuk, mennyire értékesek valójában. Lesznek, akik kitesznek magukért, mások meg tényleg csak arra jók, hogy a nagylábúak megegyék őket. De hogy addig mennyit tudnak ártani a többieknek… Imádtam, hogy van karakterfejlődés és végig lehet nézni, kiből mi lesz a végére.

Még akár azt is érdemes megnézni benne, hogy az emberiség egészéről mit mond el ez a történet. Azért benne van az is, hogy kerültünk a többi faj fölé. Mert hosszan sorolhatom, hogy puhít el a modern világ, és milyen téveszméket ringatunk – akad itt Darwin-díjas történet arról, hogy az emberek a téves elképzeléseikkel hogyan okozták a saját vesztük. Mert a vadállat nem házi állat, ha ezt hajlamosak is elfelejteni, mert cukik. Aha, nagyon cuki a szemeted túró puma, annál már csak akkor helyesebb, amikor a kutyád után a gyereked is kibelezi. Vissza – szóval, mindezek mellett itt van, ahogy összefognak, küzdenek és ami van, abból kihozzák a legtöbbet. Fegyvert gyártani nagyon tudunk, és gyorsan el lehet jutni a pacifista nézetektől addig, hogy: Irtsuk ki mindet! Túlélésünk kulcsa a fajunk bűne is?

Különben durva az is, hogy mennyire igaz, amit egy ponton talán Katie mond ki. Hogy a jóléti amerikaiak mennyire érzéketlenek a világ máspontjain történt szörnyűségekre. Mostar, az asszony, aki igazi túlélőként és veteránként életben tartja őket, nekik nem esik le, ki ő és mit élt túl már. Utalás különben van bőven, Mostar egész életszemlélete és bölcsessége, amit meg is oszt, onnan ered. Katie még fotót is lát róla azzal a bizonyos, híres híddal. Könyörgöm, még a városa nevét is felvette, hogy emlékeztesse az embereket, mi történt ott! Katie meg semmit nem tud – rákérdezni meg nem mer. A Balkánon a népirtás, az a sok szenvedés és egyszerűen fogalma sincs róla…

Mindezek mellett a szerzőnek még humora is van. Nem egyszer előfordult, hogy megláttam a poént és mosolyogtam egy beszóláson, miközben a katasztrófa már beállt a cselekményben. Ok, segít, hogy a fekete humort érzem a sajátomnak. Más talán nem érezné át annak a humorát, ahogy Katie elképzeli, Mostar milyen ötleteket adna, mit tegyenek a maradványaival.

Még ragozhatnám, de szerintem a lényeg lejött. A nyitott végét nem szerettem, ha értem is, miért ilyen. Különben viszont faltam. Izgalmas, ijesztő, jól felépített és sok jó karakter is van benne. A formátum pedig most is ütött.

Brooks: Ösztönlények – Mint horror: 100% Brooks stílusában, izgalmas történet és nem kevés tanulság az emberről.

Szubjektíven: 95% a vége azért birizgálja az agyam. De letehetetlen, borzalmas, izgalmas.