Fülszöveg: 

A világtól elzárt Katmere Akadémia nem mondható átlagos középiskolának. Az exkluzív bentlakásos iskola folyosóit alakváltók, boszorkányok és vámpírok járják, a szülei tragikus halála után idekerülő Grace pedig egyetlen dolgot tud biztosan: egyedüli halandóként egyáltalán nem tartozik ide. Az iskola színfalai mögött kíméletlen küzdelem dúl, és Grace egyenesen a viszályok közepébe keveredik, amikor találkozik a Katmere egyik legveszélyesebb lakójával, Jaxon Vegával. A vámpír emberöltők óta senkit sem engedett közel magához, ám most valami ellenállhatatlan erő vonzza őt és a lányt egymáshoz – valami, ami mindkettőjük végzetét jelentheti.

Jaxon magánya mögött ugyanis életveszélyes titkok rejlenek, Grace pedig egyre inkább biztos abban, hogy nem véletlenül került a Katmere Akadémiára… hanem csalinak egy halálos játszmában.

Szerintem: 

Lehet, nem ma

kellene erről a regényről leírnom az élményeim, mert szinte érzem, ahogy a kisördög ül a vállamon és arra akar rávenni, hogy nagyon durván tiporjam földbe. Lenne rá kedvem – ennél már csak akkor lehetne rosszabb a helyzet, ha erotikus is lenne, nem csak nyálas. De azt, egyelőre megúsztuk. Ezzel el is mondtam a Sóvárgás legjobb tulajdonságát: csókolóznak, de lepedőakrobatikát még nem kell olvasni.

Kezdjük azzal, hogy az egyediség és eredetiség nem olyasmi, amivel vádolható. Nem elég, hogy az ajánlást Stephanie Meyer is kapja, a hősnő egy ponton az Alkonyatot kapja ajándékba. Nem is értem, miért nem Alkonyat rajongói kötetként fut. Mi lett volna, ha Bella és Edward egy bentlakásos iskolában találkoznak?
Szét tudnám szálazni, hogy melyik eleme a történetnek honnan ismerős. De az csak egy dolog, hogy ismerősek, sokat maga a szerző is nevesít és beleírja a cselekménybe. Beszélnek róla, olvassák, akármi. Én kb. a Gyűrűk uráért tudok így lelkesedni, de ha valaha is nekiállnék Újabb Középföldi Kalandokat vagy hasonlókat írni, valaki lökjön egy szakadékba.

Ami szintén böki a csőröm: ez egy téglányi könyv. Ehhez képest minden két szereplőről szól és a nagyon nagy része a könyvnek az ő édelgésük. Igen. Jaxon és Grace. Jaxon vezetékneve különben Vega, amin legalább nevettem egy nagyot. Vega, vagyis nem eszik állati táplálékot. Egy vámpír. Ha már vámpír – itt is megvan az a trükk, hogy ki tudnak menni nappal. Nem is ragyognak. De hogy itt is legyen egy pláne, akkor, ha nem isznak emberből, csak vega vámpírként állatból… Elkalandoztam. Rossz értelemben romantikus regény. Meglátni és megszeretni. Kicsit titokzatoskodni, aztán szinte eggyé válni. Hiteltelen, túlzott, és annyira Alkonyat ez is…
Borzalmasak a párbeszédek. Az a kategória, ahogy élő ember, de szerintem vámpír sem beszél. Vannak a leírásban olyan visszatérő elemei a szerzőnek, amelyek különösen az agyamra mentek. Amikor Grace egy nagy lelki traumával találja magát, mindig nagyon hasonlóan van leírva, ahogy Jaxon nyakába veti magát és csókolja, mert ő ezt tudja neki adni.

Minden a két főszereplőről szól, és ennek ellenére nagyon üresek maradtak. A legnagyobb jellemzőjük, hogy vakon egymásba szeretnek. De miért? Jaxon kiemelkedően szép. Titokzatos. Grace meg a tipikus szomszéd lány, aki csak helyeske – meg barna szem és haj kombinációval bír, amiről megint csak mi jut eszembe?
De ezen túl nem sokat tudok róluk. Mindketten kaptak egy családi tragédiát, de nem sokra megyünk vele. Egyszer kibeszélik, aztán annyi.

De említhetném azt is, hogy elvileg ez egy speciális középiskola, a Katmere Akadémia. Aztán mennyit és mit tanultak itt? Nem lényeg, mert inkább arról van írva, hogy mennyit jelent, ha az étkezőben Jaxon Grace mellé akar ülni, vagy hogyan hógolyóznak.

Folytassam még? Bár szerintem alaposan kielemeztem. A történet szinte nulla cselekményű, hiteltelen és nyálas szerelmes nulla. A szereplők idegesített, esélytelen, hogy megszeressem őket. Se a történet, se a szereplők, se ahogy meg van írva, nem tetszett. Nagyon nem az én regényem.

Idézet:

– Annyira gyönyörű.
– Nos, akkor összeilletek.
– Ó, istenem! – nyögök fel. – Ez nevetségesen csöpögős volt.