Fülszöveg:

A ​görög Sorsistennők leszármazottai hármasával születnek: egy, aki szövi, egy, aki gombolyítja, és egy, aki elvágja a szálainkat.

A szálakat, melyek összekötik az embereket az élettel és a dolgokkal, amiket szeretnek. Ez alól az Ora nővérek sem kivételek. Io, a legfiatalabb, magánnyomozóként kamatoztatja a Sorstól örökölt képességeit a félig elsüllyedt Alante városában.

Legújabb megbízatása azonban szörnyű felfedezéshez vezet: valaki nőket rabol el, megcsonkítja az életfonalaikat, és az így létrehozott lidérceket szabadon engedi a városban gyilkolni. Hogy megtalálja a tettest, Iónak együtt kell dolgoznia Edei Rhunával, a hírhedt söpredékkirálynő jobbkezével – ráadásul ő Io lelki társa, akivel különleges sorsfonal köti össze.

A nyomozás személyessé válik, amikor Io elhidegült legidősebb nővére felbukkan a legfőbb gyanúsított karján. A múltja titkai és az Edei iránti egyre erősödő érzései közepette Io a város legsötétebb zugaiba követi a nyomokat, mígnem a végzete őt is eléri.

Szerintem: 

Mielőtt azzal vádolnám magam, hogy bántom a könyvet és a világát, leszögezem, hogy én kifejezetten élveztem ezt a regényt és már kézbe is venném a folytatását, ha itt lenne. Szerettem olvasni. Ennek ellenére

azért piszkálni fogom.

Méghozzá, az alaptematikán akadt fenn a görög mitológiát nagyon szerető agyam. A regény koncepciója szerint az isteni leszármazottakban jelenhet meg a felmenők egy-egy képessége, ha azok testvérek voltak. Pl. a sors istennői hárman voltak, így egy leszármazott családban, ha van három testvér, azok öröklik a képességet. Egy szövi, egy gombolyítja, egy pedig vágni lesz képes az életfonalakat. Az eredetiek nővérek voltak, a leszármazottaknál mindegy a nem, lehetnek férfiak és nők is.
DE! Ha belegondolunk a görög mitológiába, ott mindenki mindenkinek vérrokona és szerintem nincs is olyan, akinek ne lenne testvére! Egyáltalán, mi dönti el, hány testvérnek kell lennie? Mert pl. Zeusz – Hádész – Poszeidón fivérek voltak, akik egymás között felosztották a világot. De volt három lánytestvérük is: Hesztia, Démétér, Héra. Nekik hatuknak az apjuk és az anyjuk is ugyanaz. De rengeteg a féltestvér, hiszen Zeusz nem volt éppen a hűség mintaképe. Árész, Athéné, Apollón és Artemisz, Dionüszosz mind Zeusz gyermekei. Akkor náluk mi a szabály? Mert a regényben a múzsáknál meg volt engedve, hogy nem édestestvérek, csak féltestvérek. Akkor ez az istenekre is áll? Mert akkor bizony bukta van – Artemisz és Apolló nem örökíthető ikreknek, mert nagyon sok féltestvérük volt. Artemisz és Athéné szűz istennők ráadásul, nekik nem volt leszármazottjuk is, aki után lehetne örökölni.
Bocsánat, tudom, ez itt nem lényeg, de annyira rápörögtem, hogy bőven lenne kérdésem a regény világképéről. Magában a történetben kerek, amit beletettek, de messze nem teljeskörű és pont az egyik heppem találták ezzel telibe. Mániásan számolok – életkorokat, testvéreket, stb. Itt meg pont a testvérek számával tudnék bonyolítani…

De akkor a nagyon hosszas agymenésem után nézzük azt is, miért szerettem ezt a regényt. Az első, hogy nagyon elkapott a koncepciója. Urban fantasy és krimi keveredik benne: vágó képességgel gyilkolnak különös alakok, és egy sorsistennő leszármazott, a vágni képes Io pont látja az egyik gyilkosságot. Mivel magánnyomozóként dolgozik, nem tud szabadulni az esettől és meg is bízzák, hogy derítse ki, kik és miért ölnek. A krimis elemek és a mitológia egymásra épülnek és kifejezetten szórakoztató a végeredmény.

Annyira jól mozog a világban, hogy mire válaszokat is kapunk, egy nagyon összetett koncepció épült fel. A világ, első lépésben a város sorsát meghatározó összeesküvés van a háttérben, ami nagyon felső körökbe vezet. Érintett Io családja, a környezetében nagyon sokan és akarva-akaratlanul ő maga is. Vannak nyomok, utalások, és mégis meglepetésként tud érni, mennyire nagy az egész játszma. Nem csak az a politikai játszma, amit felderítenek, hanem egy sokkal nagyobb történet van a háttérben. Afelé terel a zárás és vetíti előre a folytatást, kellően húzza is az ember idegeit.
Megjegyzem, ki lehet találni, kik állnak a háttérben – az isteni fonalak egyike arany, mint a Nap. A másik ezüst, mint a Hold. Ikrek vannak mögötte. Rávágjuk együtt: Apollón és Artemisz.

Pont annyi romantika van benne, hogy legyen szerelmi szál, de nem nyomja el a történetet. Io rendelkezik egy különleges életfonallal, ami Edei-hez köti. Eddig direkt kerülte a vele való megismerkedést, mert nem akarta elvenni tőle a választást. Nem kell vele lennie azért, mert osztoznak egy fonalon. De most együtt kell nyomozniuk és Io hamar beleszeret a fiatalemberbe. Okosan ki van találva, ahogy lavírozni próbál a saját választások és az elrendelések között, ahogy maga is próbálja érteni, mit érez maga, mi van a fonaluk miatt. Működik a páros, jópofák a párbeszédeik és jók nyomozópárosként is.

Ha már szereplők, azt is szerettem benne, hogy sokszereplős a történet. Testvérek, barátok, jellegzetes helyi alakok népesítik be a regényt. Nincsenek túlírva, de elég karakteresek, hogy nyomot hagyjanak az olvasóban. Hatzupoulou még azzal is tud játszani, hogy ki jó, ki rossz, vagy éppen a szürke mennyire sötét árnyalatát képviseli. El is kell jutni a végére, hogy el tudjuk dönteni, kik a történetben a hősök és a gonosztevők, illetve kik vannak a periférián. Mert itt olyanok is vannak.

Stílusos, szórakoztató, friss. A görög mítoszok kifejezései is benne vannak egy modern, teljesen jól olvasható szövegben. Van humora, van benne dráma és remekül ír tetőpontokat, nagy összecsapásokat a szerző.

Vagyis, a világa miatt van bennem kötözködés és jobban szeretném érteni, hogy működhet a koncepció, de ettől függetlenül a regényt és a szereplőket nagyon megkedveltem. Megjegyzem, a történet sokkal jobb, mint amit a borítónak sikerült visszaadni.

Idézet: 

Valaki bölcs egyszer azt mondta, hogy a gonoszság eltűrése csak egyfajta lassú halál.