Fülszöveg: 

Két ​nagyon különböző ember, egy nagyon kicsi sziget.

Sophie Ducel számára a nászút Francia Polinéziában az élet megünnepléséről szólt. Egy jól menő párizsi építésziroda büszke tulajdonosaként, amit újdonsült férjével, a briliáns Étienne-nel együtt alapított, nagyon sok izgalmas kaland várt rá – többek között egy látogatás a kedvenc énekese, Jacques Brel egykori otthonába az egyik szigeten.

Berry Bleecker számára ugyanez az út egy új kezdetet jelképezett. Miután hátat fordított sivár életének Manhattan pénzügyi világában, úgy döntött, képzőművészettel fog foglalkozni, és kreatív inspirációt keresett a világ másik végén – éppúgy, mint a bálványa, Paul Gauguin.

Amikor azonban az apró repülőgépük lezuhan a Dél-Csendes-óceánon, a szerencsétlenség egyedüli túlélőiként egyetlen közös céljuk marad: az életben maradás. Több száz mérföldre a civilizációtól, egy szigeten, ami akkora, mint egy nagyobb háztömb, a két számkivetett kénytelen túllendülni a nézeteltéréseken, és meg kell tanulniuk erőt meríteni egymásból, ha azt akarják, hogy bármi reményük lehessen a hazatérésre.

Szerintem: 

Mielőtt belekezdünk, leírnám, hogy érzelmileg nagyon

elkapott ez a regény. Hiába sejtettem mi lesz, és Huckelbridge jól elő is készítette a befejezést, nekem bizony folytak a könnyeim a végére. Pedig nem lepett meg, ezt vártam, és mégis, nagyon át tudtam érezni Barry fájdalmát és a helyzetet, bevitt egy gyomrost.

A cselekmény két idegen túlélése egy lakatlan szigeten. Megismerjük őket, idővel magukról is mesélnek. Megvannak a napi feladataik, a túlélés kalandjai: ahogy élelmet kell szerezni, ahogy fedél kell a fejük fölé és még olyan modern dolgok is, mint Barry esetében a kontaktlencse kérdése. Elég rossz egy lakatlan szigeten ragadni, de hogy egy ponton túl már félvakon kelljen próbálkozni halászni, meg egyáltalán életben maradni… rettenet. Nem mondanám változatosnak, de ami benne van, az át volt gondolva. Nagyon el vannak találva az érzelmi csúcspontok: Etienne halála, ahogy elhúzza a testét a cápa. A hurrikán és Barry visszatérése. A szülés után Barry üvöltése a tengerparton. A túlélő kaland tehát tetszett benne.

Mellette ott van a szerelmi szál, és díjaztam, hogy nincs túlmagyarázva. Tényleg telik az idő és sokféleképpen közel kerülnek egymáshoz, mire az idegenekből együttműködők, barátok, majd szeretők lesznek. Egy komplex kapcsolatot kaptunk – veszekedésekkel, barátkozással, egymásba kapaszkodással. Amikor már párként vannak együtt, azt tettekkel mutatják ki, segítik egymást és ragaszkodnak egymáshoz, nem nagy beszédeket tartanak és nem is erotika felé megy a történet.
Mégis, a túlélés története mellett ez kötött le kevésbé. Valahogy adja magát, hogy évekre össze van zárva egy férfi és egy nő, előbb-utóbb össze fognak jönni.

A cselekményből talán csak azt hiányoltam, hogy Barry, mint festő elénk lépjen. Komoly művész lesz belőle, és ahhoz képest keveset kapunk abból, hogyan. Engem pl. nagyon érdekelt volna, hogy a fekete-fehér freskók után, már otthon miket kezdett el festeni. Maradt annál a stílusnál, vagy inkább azon a vonalon ment, mint ahogy Sophie portréját elkészítette? Ennek kevés jelentősége volt, ez kaland- és romantikus regény, de én szeretek az alkotásról olvasni, így a festésről is.

Még egy: a plusz szál, ahogy a diáklány Párizsban Barry nyomába ered, engem simán csak irritált. Annak nem látom, mi értelme volt. Ő nem hiányzott volna nekem, ha kimarad.

Tetszett a stílusa. Ahogy a narrátor közben átveszi a szót, az olvasóhoz beszél, és egy más hangon, nagyon játékosan vezeti fel az eseményeket vagy magyaráz el dolgokat. Ezzel ellen is pontozta a cselekmény brutális fordulatait. (A fordítás ezt nagyon jól hozza, mintha két külön szerző lenne más hanggal, de mégis passzolnak.) De működött az is, ahogy az amerikai és a francia beszélni kezdenek egymással, közös nyelvük lesz és tanítgatják egymást. Azt hiszem, némi francia káromkodás nekem is beragadt…

Sophie és Barry is szimpatikus karakter. Speciálisan ebben a helyzetben látjuk őket, igazán azt sem tudom mondani, hogy mélyen megismerjük őket, de nagyon meg lehet szeretni őket és drukkolni nekik. Mert kitartanak, mert próbálkoznak, mert egy rém rossz helyzetben is értéket tudnak létrehozni.

Összességében kellemes meglepetés volt – a cselekmény pár apróságtól eltekintve tetszett, és értékelem, hogy milyen hatást tudott kiváltani belőlem.

Idézet: 

– Így fogjuk hívni a lányunkat. Persinette.
– Mi van, ha fiú lesz?
– Pfff. Nem tudom. Talán Percival.
– Percival Bartholomew Bleecker-Ducel? Ez rosszabb, mint a Pierre-Marie. Az emberek azt fogják hinni, hogy egy átkozott Habsburggal van dolguk, vagy valami ilyesmi.
– Nos, ezt sajnálattal hallom, de nem érdekel.