Fülszöveg: 

Amikor az igazság minden rémálmot felülmúl…

Gabriel de León ugyan megmentette a Szent Grál életét, de ezzel elvesztette a lehetőséget, hogy megtalálja a gyógyírt az örök éjre. Kelletlen szövetségese, titokzatos, vámpírrá lett húga oldalán Gabriel kénytelen elvinni a Grált az Esani-vérvonal ősijeihez, hogy megtudja, miként vessen véget a naphalálnak.

De az utolsó ezüstszentnek kettős veszéllyel kell szembenéznie. A Voss-vérvonal szörnyei elől menekülve belekeveredik a Dyvok-vérvonal és a fagyos Felvidék irhatáncosainak háborújába. Azonban a külső ellenségek mellett saját tomboló vérszomjával is meg kell küzdenie. Vajon Gabriel megéri, hogy a Grál megtudhassa az igazságot?

Az igazságot, ami talán minden rémálmot felülmúl…

Szerintem: 

Trilógia középső része – annak is érződik. Általában az eleje és a vége

jobb szokott lenni, ez nem is tetszett annyira, mint az első kötet. A vége pedig még odébb van, így ahhoz nem lehet még egy ideig mérni.

De, akkor a mostani rész. A szerkezete maradt ugyanolyan: Gabriel a császárnő foglya, aki a Grál történetét akarja. A férfi pedig mondja tovább a történetüket – vagyis, alapvetően Gabriel meséjét olvassuk arról, mi történt vele és Diorral, hogyan tört el a Grál. Ezt közbe megszakítja a jelen közjátéka. A vámpír narrál, kérdez és még mindig nem lehet összerakni, hogyan került oda Gabriel.
Van viszont egy plusz elem: kiderül, hogy nem csak Gabriel van a Császárnő fogságában. A húga is, és időnként ő veszi át az elbeszélés fonalát. Ezzel pedig egy remek elbeszélői fogást alkalmazhat a szerző: a memória szelektív, szubjektív voltát. Vannak átfedések, és a két szereplő nem ugyanúgy emlékezik. Egészen másképp látják az őket felnevelő férfit – a fattyú fiúnak a verés jutott, a lányát imádta. Lehet sejteni, ki szerette és ki értette meg, szerette.

Ha már a szerkezet és a stílus. Nagyon filmszerű, pörgő cselekményű a regény. A nyelvezete viszont gyakran 18+ lett. Itt legalább a helyzet keménysége, az a sok tragédia indokolja, miért fakadnak ki a szereplők és beszélnek olykor nyomdafestéket nem tűrően. Ennek ellenére időnként sokalltam ezt a stílust, pláne, amikor pl. régen látott barátok találkoznak újra és olyan stílusban beszélgetnek egymással, hogy az már nem is bajtársias és vicces, hanem durva.

Már említettem, hogy középső rész. A kis csapat egy konkrét cél felé halad, egy embert keresnek, aki elárulhatná, hogy Dior Grálként miképp hozhatja vissza a Napot és vethet véget a vámpírok uralmának. Üldözik őket, csapdába esnek, iszonyatosan sokat harcolnak. Van, amikor szétválnak, és az egyik elbeszélő az utánuk való kutatást, a másik a vámpírok közötti életüket beszéli el.
Izgalmas, kalandos és nem kicsit véres. Csak éppen átvezető rész. Ebben nincs a nagy csata, néhány választ kapunk csak, miközben haladnak a szereplők. A végére érkezünk el oda, hogy innen jöhet a nagy odacsapás, az epic battle a vámpírok ellen.

A vége után volt is késztetésem, hogy a megtudottak alapján megint elolvassam a két kötetet. Mert az utolsó fordulat rávezet arra, hogy talán nem is csak az eltérő emlékek miatt megbízhatatlan az elbeszélő. Nagyon könnyen lehet, hogy ez az egész csak egy terv része. Nem véletlenül vannak itt fogságban – könnyen lehet, hogy a testvérpár nem is igazából rab, csak egy terv része a helyzetük, hogy lecsaphassanak. De ez egyelőre csak ötletelés, mert a vége ismeretében könnyen lehet, hogy a harmadik kötet majd borít mindent.

A szereplők nem kapnak új színeket. Antihősök sora szerepel, akik képesek rettenetes dolgokra, de a hősök nagyobb célokért ilyenek. A világot akarják jobbá tenni, óvni a szeretteiket. A gonosz vámpírok pedig a hatalmuk, a kiváltságaikat őrzik. Kegyetlenek, fenevadak és horror történetekbe illenek. Ők abban a helyzetben vannak, hogy bármit büntetlenül megtehetnek, és ezért meg is tesznek.
A konfliktus is adott – a Hegylakótól idézve: csak egy maradhat.

Kristoff különben azért is érdemelne egy pacsit, mert ő még olyan szinten írja az LMBTQ szálat, hogy az ne legyen túlzás. Nem esik át a lóm másik oldalára. Van ilyen, olyan szereplője is. Többféle párkapcsolatot ábrázol. Nem érzem azt, amit a Netflix-filmek kapcsán, amiben kötelező elem minimum egy vegyes rasszú pár és egy LMBTQ szereplő.

Az akció adagom megvolt ezzel a résszel, de már a válaszok érdekelnek. Mi történt, miért történt, mi jön innen. A szerzőnek sikerült úgy zárnia, hogy várjam a folytatás. Ül a csavar és nagyon nyitott is így a vége.
Jó Castlevania pótlék, engem érdekel a vége is.

Idézet: 

Az élet könyvek nélkül nem is élet igazán, Dior. Páratlan mágia lakozik bennük. Minden könyv külön ajtó…egy másik világba, egy másik időbe, egy másik elmébe. És többnyire mademoiselle, egy olyanba, ami élesebb kegyedénél.