Fülszöveg: 

Sosem felejtem el azt a pillanatot. Előttünk a tenger. A fény megcsillant a végtelen horizonton. És akkor Anna azt kérdezte tőlem:
– Ha valami szörnyűséget követtem volna el, akkor is szeretnél?
Mit válaszoltam volna?
Anna volt életem szerelme. Három hét volt hátra az esküvőnkig. Persze hogy szeretném, bármit tett is. Abban a pillanatban legalábbis így gondoltam. Ő azonban remegő kézzel kotorászott a tabletjén­­, és egy fényképet mutatott:
– Én tettem ezt.
Hogy mondhatjuk, hogy szeretünk valakit, ha képtelenek vagyunk megvédeni?

Szerintem: 

Nem ez volt a

legjobb Musso-élményem, az is biztos. pedig a kötelezőket szépen hozza, csak a történet… azzal nem vagyok kibékülve.

Egyrészt, már felismerem a nagyon tipikus Musso történetelemeket. Gondoltam is rá, hogy utána kellene olvasnom, nem-e önéletrajzból hozza be. Hősünk, Raphael egy újabb íróember. Musso előszeretettel helyez a középpontba művészeket. Leggyakrabban írókat, bár a számomra legemlékezetesebb karaktere festő volt. Raphael sikerszerző, és a kötet első felében van is egy keveset szó a történetekről, és hogy az élet miképpen írta felül az írásvágyát. Most ez nem annyira karakteres cselekményelem, de benne van.

A másik, az apaság témává emelése. Fura azt írni, mennyire jó apa Raphael, amikor elég kevés a közös jelenete a kicsivel. Igaz, azt elmeséli, hogy mennyire belevetette magát a gyereknevelésbe, miután a párja a karriert választotta. Jelen van, hogy milyen fontos neki a fia, és az egyik legnagyobb félelme, hogy az exe meggondolja magát, és mégis anya akar lenni, elveszi a gyereket tőle. De ez a sztori nem a gyerekről szól, bár az apaság így benne van.

A helyszínválasztás: ugrálunk Franciaország és Amerika, elsősorban New York között. Számtalan Musso regény itt játszódik, ez is.

Az is tipikus Musso konfliktus, hogy a szerelmes pár egyik fele eltűnik. Itt Anna, és Raphael egy visszavonult rendőrt is bevet, hogy Anna nyomára bukkanjon. Ahogy lenni szokott, a múltbeli titok elég mocskosak és most minden kiderül. Pörgetve van a cselekmény, nem is vastag regény, de valahogy mégsem tudott megfogni.

Nekem nagyon eszembe juttatja Harlan Coben történeteit. Ha kicsit más stílusban lenne megírva, a történet passzolna ahhoz a szerzőhöz is. Csak, Coben valahogy hitelesebben hozza az ennyire durva fordulatokat is. Mert, ha belegondolunk, mi is van itt? Milyen történetekkel operál? Az elnökjelölt fattyú lánya. A politikai karrier védelme. Gyerekrablás egy pedofil gyűjtő részéről. Más néven új személyazonossággal új élet. A végére betett csavarról nem is beszélve. Így is néha már túl sok volt, azzal meg végleg.

Most az sem tetszett igazán, ahogy keveri a síkokat. Mert Anna múltja is meg fog elevenedni, az is pörgetve van és megvannak a maga izgalmas fordulatai, és mégis. Túl sok. Nem tudom elhinni, hogy egy 14 éves lány, aki éppen megszökött az őt fogva tartó és rendszeresen erőszakoló férfitól, megtudja az anyja halálát, így összekapja magát és új életbe kezd.

Logikus okot nem fogok rá találni, de a legtöbb szereplőt ellenszenvesnek találtam. Anna esetében, hogy egy olyan traumát úgy átvészelt. Egyszerűen nem hiszem el. Raphael esetében az a megszállottság nem tetszett, amivel Annát keresi. Túlzott. Talán Caradec volt az egyetlen, akit szintén nem szerettem, de legalább sajnáltam. Az ő történetében nincs happy end, a lánya naplója legfeljebb kis vigasz lehet, de nem tömi be a lyukat a szívén.

A stílusában a szerzőre lehet ismerni. Láttat, de nem viszi túlzásba a leírásokat. A szereplők szemszögét érzelmekkel, átélhetően hozza. Az elején azt hittem, az ételek is megint jönnek, és színes szagos lesz a könyv, de ezt a tempó és a thriller lenyomta.

Egyszer el lehetett olvasni. Talán tényleg az a bajom, hogy nekem ez most nagyon olyan volt, mint egy gyengébb Harlan Coben, és nem egy csúcsformában levő Musso.

Idézet: 

Mindenki titkol valamit, Raphael! És ezzel nincs is semmi baj. A titkaink is hozzánk tartoznak. Meghatározzák, hogy kik vagyunk, honnan jövünk, és mit hozunk magunkkal.