Fülszöveg: 

Elmulasztott ​lehetőségek és talán még beteljesülő remények.

Mathias Taillefer egy kórházi szobában tér magához. Ágya mellett ismeretlen fiatal csellista. Louise Collange önkéntesként zenél a gyógyulóknak.
Amikor megtudja, hogy Mathias rendőr, különös megbízással áll elő. A férfi először húzódozik, de lassanként felkelti érdeklődését az ügy, és egymást követik a bonyodalmak.
Így kezdődik a nyomozás, amelynek szálai leginkább befelé vezetnek, tétje pedig a megálmodott élet, a másik szívében és a világban betöltött biztos hely megtalálása.

Szerintem: 

Nem a végén és nem a csavarral kellene kezdeni, de

nem bírom megállni. Az tette a legnagyobb benyomást, azt nem tudom kiverni a fejemből.

Szeretem a csavarokat, amikor meglep a szerző a történet végére. De amit Musso ennek a történetnek a végével csinált… Kb. mindenről kiderül, hogy átverés volt benne, vagy valaki nem az, akinek mondta magát. Egy része logikusabb, jobban jön a történetből, a merész húzások ellenére is. Az nem tudott annyira meglepni, hogy Stella lánya valójában Mathias biológiai lánya. Túl sok utalás volt a viszonyra, ami a rendőri karrierje egyik koporsószege is volt, hogy ne várjon onnan az ember egy csavart – akár egy gyereket is, aki akkor fogant. De most komolyan, hogy Mathias élete szerelme azért lépett az életébe, mert a férfi szívdonorja az asszony férje volt, aki tragikusan fiatalon meghalt? Az már annyira szappanopera. Az ízlésvilágomhoz képest túlzottan messze ment el a nem várt fordulatok és titkok halmozásával. Nem csak sok olyan kiderülő titok van a végére, de elég meredekek is. Az meg az egyik halálom, amikor egy sok tekintetben logikusan végigvitt történet végére nyulat húznak elő a cilinderből, amikor egészen addig kártyatrükköket néztünk és még csak cilinder sem volt a színpadon.

Pedig addig sok minden tetszett benne. A felépítése. Ahogy párhuzamosan ismerjük meg, mi történt korábban és követjük a két főszereplőt a nyomozásuk során. Ki volt találva, miért kellettek a gyilkosságok, amelyek nem is tűntek gyilkosságnak. A történet gonosza lelkében levő irigység, ahogy valami többre vágyik a saját életénél, és át is gázol érte másokon, amint tud, az jó idézett olyan sztorikat, mint Highsmith Ripley-je. A játék a megteremtett látszattal, a beletett ádáz munka. Annyira utálatos tud lenni, ahogy kakukként furakodik, bánt másokat és mindezt azzal a tudattal, hogy ez neki jár. Szeretem utálni is a szereplőket, itt meg tudott lenni ez az élményem is.

Tetszett az is, hogy Mathias is kellően megosztó személyiség lett. Van egy olyan cinikus humora, ami nekem bejött. Ő nem egy tipikus jófiú, elég sok árnyalata van. Az alakja többször eszembe juttatta Connelly-től Terry McCaleb alakját, csak Mathias sötétebb figura nála. Ok, az olyan ötletek nélkül, mint a titkos gazdagok ítélőszékének bérgyilkosa}} nekem jobban tetszett volna, de ez van. A végére elfogadtam, hogy egyre jobban elszáll a cselekmény.

Azzal is el tudtam szórakoztatni magam, hogy milyen tipikus Musso-cselekmény vagy stíluselemeket fedezek fel a történetben. Most a változatosság kedvéért nem az írás és annak aktusa került be, hanem visszatérünk a gasztroélmények felé. Hát igen, ha nem is szagos – ízes könyv lett, de visszaköszönnek azok a korábbi élmények, amikor feltűnő volt, hogy mennyit foglalkozik a szerző azzal, mit és hol esznek a szereplői.

Szokás szerint könnyen olvasható, kezelhető szöveget kaptam, amelyben nem voltak megakasztó elemek sem. Az érzelmek és a miértek fontosak ebben is, de van cselekménye, haladnak az események – párbeszédek, leírások váltják egymást. Nem éreztem úgy, hogy megreked a szöveg.
Musso különben mélyebb történetet már nem egyszer írt, most nem lett késztetésem idézeteket gyűjteni tőle, de jól is esett, hogy most inkább a cselekmény pörgött és nem maga a szöveg volt az, ami lekötött.

Különben bírtam a borítót is. Jól megy a Musso-kötetek közé, és egész jól megfogja, honnan is indult el minden.

Idézet: 

[…] az ember már csak ilyen. Öregkorára megfeledkezik az együttérzésről és a könyörületről. Viszont kaján vigyorral nyugtázza, ha másnak valami nem jön össze. Mert akkor azzal vigasztalhatja magát, hogy nincs egyedül, nem csak neki ennyire szar az élete.

A felgyorsult világ már régóta eszeveszett tempót diktált. Az emberek időnként azzal áltatták magukat, hogy még meg lehet állítani ezt a rohanást, de a lelke mélyén mindenki tudta, hogy csupán hiú reményeket kerget. Ez a csata elveszett.

Az embernek muszáj, hogy legyenek az életben elvei: olyan viselkedési alapszabályok, amiket a világ minden kincséért sem szeg meg.