Meg kellett öregednem, míg végre hallom, mit kopog, mit kopogott. Nézd – mondta az apám tánca –, én ezt tudom adni neked, ezt a szárnyalást, ezt a futást, játék ez, tudom, de fontos, mert ha valaha megtalálod magadnak azt a jégpályát, amit neked öntött fel a sorsod, majd eszedbe jut, hogy az arabeszkeket, amelyeket te táncolsz el, az én génjeim tanították a fantáziádnak, és ha ugrasz, már nem fogsz félni reális dolgoktól, csak saját igényed ijeszt meg, hogy az arabeszk olyan legyen, amiben nincs hiba. Míg megtáncolod magadnak a mindennapi kenyeret, úgy harapj bele, hogy eszedbe jusson ez az alkony és ez a tánc. Hallod, mit táncolok neked, és fogsz rá emlékezni, megrendelt, kívánt gyermekem, aki meg akartál futni jövendő sorsod elől? Nem fogsz menekülni tudni, legalább te táncolj majd egy életen át. (Szabó)

Ne fogjunk mindent a világtörténelemre, betlehemi herceg. Te tudod, hogy mi, személyünkben és egyedeinkben vagyunk a világtörténelem. (Szabó)

Van az át nem élés átélésében valami rejtelem, ami pluszt ad hozzá. (Szabó)