Fülszöveg: 

Atlanta, Georgia, napjainkban
Meggyilkolnak egy fiatal nőt. A rendőrség nyomoz, de eredménytelenül. Will Trent különleges ügynök egy másik megbízatás kapcsán ellátogat az állami büntetés-végrehajtási intézetbe, ahol az egyik elítélt figyelmét felkelti az elkövetés módja. A támadás nagyon hasonlít ahhoz a bűncselekményhez, amellyel őt vádolták meg nyolc évvel ezelőtt. Mindvégig az ártatlanságát hangoztatta, és most itt a lehetőség, hogy be is bizonyítsa. Mert lám, a gyilkos még mindig szabadon járkál, és újra lecsap!
Miközben Will jobban beleássa magát a két ügybe, rájön, hogy először a régebbit kell megoldania. De már csaknem egy évtized eltelt – az emlékek megfakultak, a tanúkat nehéz felkutatni, a bizonyítékok elenyésztek. A nyomozáshoz szüksége van Sara Linton igazságügyi orvos szakértő segítségére, akinek történetesen épp most készül megkérni a kezét. Ahogy múlt és jelen összeér, egyszeriben minden veszélybe kerül, ami Will számára fontos az életben…

Szerintem: 

Attól tartok, ezzel a

sorozattal már nem tudok megbékélni. Azt is nehezen emésztettem meg, hogy Will és Sarah bekerültek egy közös regénytérbe, össze is jöttek, de hogy még olyan ügyet is írt nekik Slaughter, amiben Jeffrey is ott kísért…

Nem is tudtam azzal foglalkozni, hogy ez kriminek mennyire jó vagy sem. Különben nem sorolnám a jók közé. Egy mostani eset miatt elővesznek egy régit, és párhuzamosan van mesélve a mostani és az évekkel korábban történt nyomozás. Csak éppen egyikben sem a bűnügyet éreztem a meghatározónak. Hanem a szereplők lelki kínjait. A cím sem véletlenül a csendes feleség. Először nem is értettem, miért ez a címe. Aztán rájöttem, ez egy utalás Sarah-ra. Aki magába zárkózott Jeffrey elől, akinek a csendes felesége volt és először jól tönkre is ment a házasságuk. A közös pont meg az, hogy most Will és Sarah is a házasság küszöbén áll, és az eljegyzés kapcsán Sarah megint azt csinálja, amit az első házasságában. Magába zár, vár, aztán mindenki szenved a másik miatt.

Nyomasztó az egész történet hangulata. Az ügy is, a szereplők fájdalma is. Valahol boldognak kellene lennie, egymásra találtak és szeretik egymást a főszereplők, és mégis a nyomoruk árad a lapokról.

Az sem javított a hangulatomon, hogy visszatért Lena is, aki már Jeffrey mellett is teher volt. Nem lett kedvesebb vagy jellemesebb, viszont Jeffrey fiának a felesége és az első gyereküket várja. A korkülönbségen túl sok minden miatt nem értem, hogy Jared hogy köthetett ki pont mellette. De különben is, az kifejezetten kiakasztó, ahogy Lena mindent megúszott. Korrupciót, megkérdőjelezhető tetteket és törvénysértést. Azzal a fölénnyel, mintha ő lenne a pozitív hős, pedig nagyon nem az. Azt nem tudom, csak belelátom, vagy tényleg van abban keserűség, ahogy Sarah a végére megállapítja, hogy Lena megint szabadon elsétálhat, csak most egy babával a karjában.

A tempót is lassúnak éreztem. Jó sokára állnak össze a részek – a végére ugyan gyorsulnak az események és a helyére kerülnek a kockák akkor és most is, de addig már annyira nyomorultul éreztem magam az egész történettől, hogy ettől nem tetszett jobban a történet.

A szereplők – már kezdek ott tartani, hogy ebben a regényverzumban mindenki ellenszenves vagy rosszul érzem magam tőle. A fele csapat olyan lelki terheket cipel, hogy azzal skandináv krimi hősök is lehetnének, és rendszeresen újra is kell élniük a szenvedéseiket. A másik fél meg szintén sérült, Lenának is megvolt a maga baja, de nem csak maguknak, hanem másoknak is ártanak a környezetükben.

Nem is lenne egyszerű felvázolni a regény konfliktusrendszerét, mert azzal, hogy Sarah múltja ennyire része a történetnek, egy korábbi sorozat minden sérelme visszakerül a lapokra. Már akkor is nyomasztónak éreztem a történetet, és sokak traumáit, de így hatványozottan az.

Talán jobban jár az, aki újként vág ebbe a regénybe bele, mert neki nem kell visszaidéznie és újra szenvednie azoktól a korábbi történetektől. Vagy mégsem? Nem véletlenül ez a cím. Ez lenne a feldolgozás, hogy Sarah még tisztább lappal kezdhesse a harmadik házasságát? Nem is akarom már igazán érteni, attól tartok.

Pedig Slaughter lélektani krimit jól ír. Nem véletlenül akaszt meg ennyire a története. Át lehet érezni és szenvedni a szereplőkkel. Csak talán ez most nagyon nem hiányzott nekem. Izgalmas krimi helyett nyakig merülni abba, hogy ki mennyire és milyen mélységben szenved.