Fülszöveg: 

Callypso ​Lillis egy szirén, aki az elmúlt hét év során egy fekete gyöngyökből álló karkötőt gyűjtögetett a csuklójára. Minden gyöngy egy-egy mágikus adósságlevél olyan szívességekért, amiket megvásárolt. Csak a törlesztés vagy a halál oldja fel őket.

Mindenki tudja, hogy akinek szívességre van szüksége, az az Alkuszhoz fordul segítségért. Ő az a férfi, aki bármit képes megszerezni… persze jó áron. És azt is mindenki tudja, hogy előbb vagy utóbb behajtja a kölcsönt.

Az egyik ügyfelétől viszont még soha nem kért fizetséget. Egészen mostanáig. Amikor Callie a szobájában találja az éjszaka ravaszul vigyorgó és csillogó szemű királyát, azonnal világossá válik számára, hogy a dolgok hamarosan megváltoznak. Az Alkusz először csupán egy félszeg csókot követel tőle. Mindössze egyetlen gyöngyszemnyit. És ígéretet a folytatásra.

Szerintem: 

Egyszerre jobb is, meg rosszabb is, mint

amit előzetesen vártam. Benne van sok minden, amit a zsánerben nem szeretek, és valahogy mégis kikapcsolt. Még a folytatást is várom, pedig ezt előzetesen nem gondoltam volna.

A cselekmény túl egyszerű, és nagyon a romantika felé hajlik. Callie kamaszként rajongott az Alkuszért, aki 7 évre eltűnt az életéből. Most visszatér, behajtani a közel 400 szívességet, amivel a szirén lóg neki. Az Éjszaka Udvarában rejtélyes eltűnések zajlanak, és a lánynak ebben kellene segítenie. Lenne benne ötlet, csak nagyon hamar arról kezd szólni az egész, hogy Callie még mindig olvadozik Destől, de nem akarja a karjába vetni magát és kerülgetik a témát, mi is történt 7 éve. Közben meg visszaemlékezésekben olvashatjuk, hogyan ismerkedtek meg és milyen kapocs alakult ki közöttük.
Vagyis: lenne egy misztikus, krimis szál is benne, de teljesen elnyomja a szereplők közti kapcsolat. Kár érte.

A világépítésében is azt érzem, hogy több lehetett volna. Éppen csak annyi derül ki, hogy Des még hatalmasabbnak tűnjön. Lenne bőven kérdésem, főleg a halandók síkjáról. Mégis, hogy kellene ezt a világot elképzelnem? Még csak abban sem vagyok biztos, hogy a természetfeletti lények szabadon élnek az emberek között, vagy rejtve, hogy embernek hiszik őket. Miért van ennyire emberi alakja a mitikus lényeknek? Már eleve az, hogy Callie szirén, de ez csak annyiban látszik meg, hogy szeret úszni. Miért ennyire humanoidok a meselények?

Bajom van azzal is, hogy Callie nagyon sokáig az agyamra ment. Azt nem tudom értelmes konfliktusként olvasni, ahogy az Alkuszhoz viszonyul. Nyilvánvaló az elejétől, hogy őt szereti. Ki is mondja, hogy a jelenlegi kapcsolata, vagyis a vérfarkas Eli csak időtöltés neki. Ahogy a korábbi pasik sem jelentettek semmit. Mégis, úgy viselkedik, mintha Des taszítaná. Ha azt még meg is értem, hogy 7 év után nem akar egyből a karjaiba omlani, akkor is annyira más jelzéseket küld, hogy Des részéről az lenne a logikus, ha behajtaná a tartozást, aztán hagyná, csináljon a nő, amit akar.
Meg különben is – Callie beszámol a külön töltött 7 évről, és nagyon nem úgy viselkedett, mint aki elvesztette élete szerelmét. Egyéjszakás kalandok és kapcsolatok váltogatták egymást. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a mostohaapja kiskamasz korától szexuálisan zaklatta, egyszerűen nem értem, hogy tudja így megélni a szexualitását. Des hozzá sem mert érni, annyira féltette attól, hogy milyen emlékei vannak. Des eltűnt, Callie meg belevetette magát az éjszakázásba?

Azt sem díjazom a romantikus regényekben, amikor a két főszereplő kitölti a regény jó 90%-át. Ez is olyan. Egyetlen jelentősebb mellékszereplő van – Tempe, Callie munkatársa és egyben legjobb barátnője. De az ő jelentősége is csak annyi lesz, hogy Callie vele beszélheti meg a magánéletét és Tempe adhat neki tippeket. Még csak az sem derül ki, hogy a nő milyen lény. Annyi utalást találtam rá, hogy nem boszorkány, hanem valami sokkal veszélyesebb. De mi?

Fel is merülhet a kérdés, ha ennyi minden nem tetszik ebben a könyvben, akkor miért olvastam mégis szívesen. Ha csak annyi lenne a kérdés, hogy tetszett-e, igent mondanék, a fentiek ellenére.

Az egyik oka Des, az Alkusz. Egyszerűen megrajzolt, de az a veszélyes típus, akiről szívesen olvasok. Van egy kegyetlen, sötét oldala, de Callie felé olyan, mint egy hősszerelmes. Ahogy a jó és a rossz keveredik benne, párosulva a hatalmával, az egy vonzó kombináció.

A másik, hogy Callie – Des párosként működött. Amikor már Callie felhagy azzal, hogy megjátssza magát, működik a kémia és Thalassa el tudja hitetni, hogy ők karmikusan összetartoznak. Behozza a lélektárs vonalat, amiben egy dolog van, ami különösen tetszett – ahogy a szirénben és az Alkuszban is megvan a sötétségre, a gonoszra való hajlam. Callie szeret büntetni, Des meg tulajdonképpen egy harcos és gyilkos tündérkirály. Itt tényleg megvan, hogy mitől illenek egymáshoz. A páros tagjaként már lehet bírni a szirént, korábban bármennyire is utáltam.

A világában is látok lehetőséget. Tündér udvarok, udvari intrikák és a halandók síkja, ahol meselények és emberek élnek együtt. Ha kicsit ráfeküdne a világépítésre, ez egy olyan light fantasy lehetne, amit szívesen olvasok.

A következő, hogy annak ellenére, hogy nyersebb és alpáribb a szöveg, mint amit olvasni szeretek, hangulatos. Az erotika szál sincs túltolva, pedig abba az irányba is el lehetett volna vinni.

Mivel sokrészes sorozat, és magyarul van folytatása is, még eldönthetem, hogy fejlődik-e a sorozat, vagy lesüllyed. Még reménykedem, hogy nem csak romantikus lesz, de majd elolvasom és kiderül.