Fülszöveg: 

Age az utolsó élhető földrészen, Ausztráliában éli unalmas életét. Egy nap azonban különös üzenetet kap egy lánytól, aki gyanúsan hasonlít álmai nőjéhez. Arra kéri, hagyja el a biztonságos földrészt, és menjen el hozzá a Marsra.

Age nekivág a kalandnak, hogy kiderítse, ki küldte az üzenetet, és mit jelent az, hogy a „Marsra”. Ám radioaktív sivatagok helyett Age egy jövőbeli világban találja magát, ahol szuperemberek, robotok és gyilkosok között kell megkeresnie a válaszokat a kérdéseire. Féktelen száguldás veszi kezdetét, rengeteg akcióval, csodálatos és veszedelmes lények, emberek gyűrűjében, változatos járművekkel és fegyverekkel.

Szerintem: 

A titok nyitja, hogy nagyon le kell

venni a várkozásból és elvárásból. Értelmet, logikát, komolyságot nem kell keresni. Akcióregénynek jól olvasható, de különben nem volt maradandó élmény.

Eleve, irritálónak találtam a történetet. Mindent egy ócska ponyvába illő szerelmi szál mozgat meg. James, vagyis Age, ahogy mindenki hívja, beleszerelmesedett egy általa tervezett grafikába, és amikor a megelevenedett Luna a segítségét kéri, már rohan is. Szembesülhet vele, hogy mekkora hazugság volt az egész addigi egész világa.
Már ezen a ponton elkezdődik a fejcsóválás – annyira fejlett technika és kontroll mellett mégis hogyan sikerült megszöknie Ausztráliából, és csellengenie lebukás nélkül Ázsiában? De, ahogy írtam, értelmet nem keresünk. Megtette, társakat talált, és világszintű küzdelembe csöppent, pont. Ami annak ellenére rajta fordul meg, hogy évszázadokkal van lemaradva és alig ért bármit is, de annyi baj legyen.

Annyira utáltam a szerelmi szálat! Mert a regény komolyan veszi, hogy Age szerelmes Lunába és viszont. De mégis, hogyan, miért és minek? Ez még rosszabb, mint amikor valakik meglátják egymást és úgy kattannak egymásra. Ott legalább a fizikai vonzalmat, a szikrát bele tudom magyarázni. Itt még azt sem.

De az egész cselekmény ilyen húzásokkal akaszt meg folyton. Történnek az események, van akció, tervezés. Csak éppen ész, az nincs benne.

A világot viszont láthatóan szeretettel építette fel köre Caine. Modern eszközök, robotok, társadalmi elvárások. Leginkább külsőségek jelenek meg, de azért olvashatunk arról is, hogyan nevelnek gyereket a jövőben. Ez a fele jobban le is kötött, de nem ez volt a lényeg.

A szereplők nem fogtak meg, de eleve a cselekmény is taszított, így ez annyira nem meglepő. A cselekmény a lényeg, a szereplők csak vázlatok. Senkit nem tudok mélyebben jellemezni, még Age-t sem, aki elvben a főszereplő. Most komolyan, mit tudok róla elmondani azon túl, hogy unta az életét, és a megelevenedett grafikájáért bármire kész? Ha nagyon akarnék, elkezdenék belemagyarázni Pygmaliont, de már ott megbukna a kísérlet, hogy Luna azért nem Age teremtménye, ami életre kel, csak nagyon hasonlít az ideáljára.

A szöveg maga is akcióregényes. Gyors, kevés leírással, több párbeszéddel és gyors cselekménnyel.

Úgy tűnik, Caine novelláira most jobban rá van állva az agyam, mert ez nekem olyan semmilyen volt. Agyatlan kaland, sok hihetetlen elem, és egy olyan jövőkép, amiben nem tudok hinni. Igen, én a fatalista vagyok, aki a Mad Maxben látja a világ jövőjét.