Fülszöveg: 

Miután felelőssé tették a férje haláláért, Cordelia Greythorne elmenekült Cornwallból, és elszegődött nevelőnőnek, hogy új életet kezdjen. Évekkel később a munkaadója váratlanul meghal, de az utolsó kívánsága, hogy a gyermekeiről továbbra is Delia gondoskodjon, akinek mindent újra kell értékelnie. Nem hagyhatja cserben a teljesen árván maradt gyermekeket, azonban sorsa így újra a cornwalli tengerpartra veti, amit mindenáron el akar feledni.

Jac Twethewey feltett szándéka, hogy új életre keltse a Penwythe Hall egykor virágzó almáskertjét, és újra jövedelmezővé tegye a tönk szélén álló birtokot. Évek óta nem hallott a testvére felől, és amikor az unokahúgai és az unokaöccsei bejelentés nélkül betoppannak a nevelőnőjük kíséretében, meg kell küzdenie a testvére elvesztése felett érzett szomorúsággal, de a hirtelen rászakadt felelősség súlyával is. Jac fontossági sorrendje megváltozik, miután a gyermekek beköltöznek az ősi hajlékba, de a titokzatos nevelőnő – és a múltját fedő rejtély – felborítja a férfi jól átgondolt terveit. Régenskori történet, teli családi titkokkal, leselkedő veszélyekkel és egy új szerelem ellenállhatatlan vonzásával.

Szerintem: 

Tény, nem szeretem az olyan románcokat, pláne a

történelmi romantikus zsánerben, amikor a szereplők meg sem ismerik egymást, csak tetszenek egymásnak, ágyba zuhannak, aztán némi konfliktust követően házasodnak. Most megtudtam azt is, hogy legalább ennyire idegesít, ha szemérmesen szemeznek csak, aztán házasodnak.

Hogy is fejezzem ki magam? Ebben a történetben annyira illedelmes és félénk mindenki, hogy nem is értem, miképpen vették észre, hogy egymásba szerettek. Pláne, hogy Jac és Cordelia majd csak összenéznek a végén, és már tudják is, hogy szeretik egymást. Ezt is túlzásnak érzem, csak ezt a másik oldalról. Nekem egyszerűen kimaradt, hogy ez a két ember közel kerül egymáshoz. Olyan jelenetek vannak csak, hogy Cordelia igyekszik megtiltani magának, hogy többet lásson Jac-ben, mint a munkaadóját. Felületes, annyira csak a felszínt engedik látni. Cordelia illedelmes és jó a gyerekekkel. Jac eltökélten dolgozik a birtokon és jó a gyerekekkel. Ennyire alapozódik itt minden.

Szimpatikus, kedves emberek, akik megérdemlik, hogy boldogok legyenek. Ennyi van meg. De a felszín alatt nem sok mindent találunk: a nőt az előző házassága és a családja elvesztése határozza meg. A férfit, hogy a bátyja nem bocsátotta meg, hogy a rokonuk birtokát ő örökölte. Magukban szenvednek, és ennyi. Nehezen tudom belelátni azt is, hogyan lépnek túl a saját sebeiken. Jac esetében ott vannak a gyerekek, akikért felelősséget kell vállalnia, akiknek jóvá teheti, amit a bátyjával nem sikerült rendezni. Ez egyféle megváltás. De a nő? Megengedi magának, hogy elhiggye, joga van még szeretni és szeretve lenni?
Ahhoz képest, hogy mennyire kevés a cselekmény, legalább jobban megírt lehetett volna a lélekrajz. De nem. A cselekmény kevés, a szereplők számomra felszínesen ábrázoltak.

Alig van fordulat, pörgősebb jelenet is csak a végén akad, amikor Cordelia múltja egy kicsit a nő után nyúl. Különben csak olyan jeleneteket és konfliktusokat kapunk, hogy a legidősebb gyerek dühös a nagybátyjára, és ugyanazokat a fejéhez vágja, amiket az apjától hallott még. Utána meg Cordelia előadja, hogy még csak gyerek, gyászol, nem gondolta komolyan. Mit ne mondjak, nem rágtam le a körmöm izgalmamban.

Nem tetszett a stílusa sem, ami egy korábbi századot idéz. Nem tűnt természetesnek, csak egy mű adalék, hogy még inkább történelmi legyen a hangulat. Ami csak a hangulatban van meg, mert a szereplőknek semmi köze a történelmi eseményekhez. Ruhák, társadalmi normák, a regény díszletei, amelyekben megjelenik a korszak. De ez egy szerelmi történet, nem is lényeges benne a mikor.

Nyelvezetében sok, különben meg kevés volt ez a regény. Nekem túl semmilyen.