Fülszöveg: 

Lehetsz-e ​boldog, ha folyton kísért a múlt? Olivia McAfee tudja jól, milyen érzés mindent újrakezdeni. Egyik napról a másikra otthagyja férjét, és a válás után fiával, Asherrel együtt visszaköltözik a gyermekkora helyszínére, egy New Hampshire-i álmos kisvárosba, ahol átveszi az édesapja méhészetét. Az újrakezdés a gimnazista Lily Campanello számára sem ismeretlen. Amikor az édesanyjával Adamsbe költöznek a középiskola utolsó évében, mindketten abban reménykednek, hogy a környezeti változással tiszta lappal indulhatnak. A két fiatal, Asher és Lily egymásba szeret, ám a lányt időnként kétségek gyötrik, hogy teljesen megbízhat-e Asherben. Egy nap megcsörren Olivia telefonja: Lily meghalt, a rendőrség pedig Ashert gyanúsítja a gyilkossággal. Olivia a végsőkig kitart fia ártatlansága mellett, de önmagának kénytelen beismerni, hogy Asheren időnként megmutatkozik az apja erőszakos természete. Ahogy a bírósági tárgyalás során kirajzolódnak az ügy részletei, Olivia rádöbben, hogy Asher több titkot rejteget, mint sejtette.

Szerintem:

Végre! Ez a kötet már azt hozta, amit

az írónőtől megszerettem. Nem romantikus, más életes női regény, hanem komoly és szinte tabu témát feszegető, bírósági üggyel is foglalkozó női dráma. Pont az, amiért rákaptam a szerző könyveire.

Az első, hogy nagyon jól meg van alapozva, elő van készítve, ahogy a súlyos témát az olvasóra dobja. Már a tárgyalás megy, a regény jócskán elindult, amikor először elhangzik, hogy Lily transznemű. Vagyis, fiúnak született, de műtétileg lány lett belőle. Ez aztán a tárgyalásra is hatással lesz, változnak az ügyészek irányvonalai, és Picoult alaposan nekimegy a témának, hogy ki miképpen viszonyul a helyzethez. Jönnek előítéletek, zaklatás és az elfogadás is.
Amit talán sokalltam, hogy helyenként magyarázatszerű, esszét idéző részek is vannak benne, amiben a különféle nemi identitásokat magyarázza. Egy regényben ez így nekem túl tudományosra sikerült, nekem megtörte a regény lendületét. Mondjuk, ha egyes olvasóknak ez az érzékenyítés része, akkor értem és megértem, de a történet szempontjából a kevesebb lehet több lett volna.

Tetszett, hogy a két, váltott női hőssel mennyire személyes tud lenni, és milyen közel hozza a témáját. A múltból megszólal Lily, aki életének utolsó heteit éli éppen, ha ezt még nem is tudja. Ott megelevenedik minden félelem, gyötrelem és küzdés, ami az ő helyzetével együtt jár. Különösen brutális, hogy a szülei mennyire másképpen reagálnak. Az anyja el tudja fogadni, hogy Liam igazából Lily, segíti és megszökik vele, amikor az apa már erőszakig eljut, annyira képtelen elfogadni, hogy a gyereke milyen.

Olivia pedig egy másik traumát él végig, és mutatja be a szerzőpáros, hogy milyen berögződéseket hagy a múltja a jelen viselkedésében is. Olivia ugyanis egy bántalmazó férj mellett élt évekig, és csak akkor döntött a szökés, válás és távolság mellett, amikor a férje már a gyerekre is kezet emelt. Magáért nem ment el, a fiáért igen. Ő az anya, aki tulajdonképpen a fiáért él. Kiáll érte, küzd érte, de ő is meginog. Mi van, ha Asher is bántalmazó, mint az apja volt?

Mindkét esetre nagyon igaz, hogy lélektanilag mélyen, belülről és átélhetően írta meg a két nő érzéseit, kétségeit. Tele van olyan élethelyzettel, ami drámai, ugyanakkor nagyon is elképzelhető. A számomra legfájóbb talán az volt, amikor Oliviában felmerült, hogy Asher lehet olyan, mint az apja. A fiú meg észrevette azt. Az anya – gyerek kapcsolat és annak rezdülései is ott vannak benne, legalább annyi drámával, mint a tárgyaláson.

Szépen felépíti a tárgyalás menetét is, és megvan abban is az izgalom, ki milyen vallomást tesz és mit sikerül átadnia az esküdteknek. Nyilván nem egy Steve Cavanagh csavarokkal teli bomba, de itt az érzelmeken van a hangsúly.
A végére különben ide is sikerült egy olyan témát felhoznia, amin szintén jókat lehet vitatkozni. Asher ellen legfeljebb közvetett bizonyítékok voltak, mégis perbe fogták és tettek egy szégyenbélyeget rá. Amikor kiderül, ki tette és miért, őt elengedik és nem kell tárgyalásra mennie, nem emelnek vádat, noha ott simán megállna a gondatlanságból elkövetett emberölés. Asher ügyvéd nagybátyja ugyan ad erre valamiféle magyarázatot, de a fiúval jobban együtt tudtam érezni. Őt miért vádolták és börtönözték be, ha a másikat nem? Erre szerintem nincs megnyugtató válasz adva, de talán ezért is lehet jól beszélni róla.

A cselekmény része lett, hogy Olivia méhész. Ez hogyan családi örökség, és egy kas megmentési kísérlete is helyet kapott a cselekményben. A címben is ott a méz, ami direkt is szerepel a történetben. De hogy igazából milyen mélyebb kapcsolata lenne a bírósági üggyel, a családon belüli erőszakkal vagy a gender-témával?
Egyelőre annyi közöst találnék benne, hogy a méhek csoportja egy nagy családként nézhető, ahol az egyén nem fontos, mindenki alá van rendelve a nagyobb célnak. Ahogy az anya is folyamatosan magát nyomja háttérbe, és a gyerekéért tevékenykedik. Asher és Lily anyja is megteszi ezt.
Simán benne lehet több is, a címen is gondolkozok még. De ezt is szerettem benne, gondolkoztat.

Igényes a borító, szépen van fordítva, és azt a Jodi Picoult-témát, stílust hozza, amit szerettem tőle olvasni. Most megvolt az érzetem, hogy ezt várom az írónőtől, ezt kaptam és ennek örülök is. Az írótársát különben inkább a témában és a kutatásban érzem releváns félnek, kétlem, hogy a regényt szövegileg, íróként is jegyezné, legfeljebb a már emlegetett esszét idéző részekben.

Idézet:

Csak légy önmagad! – mondják, hogy megnyugtassanak. Mintha önmagunknak lenni olyan könnyű lenne. Mintha sokunknak nem épp ez lenne az, ami a leginkább sebezhetővé tesz ebben a kegyetlen, szívtelen világban.