Fülszöveg: 

Ofelia Fernández Mollé boldog lány, aki házasodni készül, ám élete váratlanul egymással ellentétes érzelmek pókhálójává válik: az élvezet, a nyugtalanság, a boldogság, a bizonytalanság, a félelem és rengeteg bűntudat lesz a sajátja. Nagy lelki vívódások és nehéz döntések árán válik felnőtt nővé, aki sajátos módon néz szembe a körülményekkel.

Ofelia az 1950-es és 1960-as években sok nőtársához hasonlóan, látványos botránysorozat nélkül szakít a családi és a társadalmi elvárásokkal. Nem akar kizárólag háziasszony lenni, nem dolgozik az apja mellett és nem menekül el a szerelmi bonyodalmak elől sem.

Szerintem: 

Utálom a megcsalós történeteket. A szerelmi háromszögekkel is bajom van, de amikor valakik házasságot/kapcsolatot törnek, az zavar. Ez a regény meg halmozza is, amit

utálhatok. Így hogy legyek kedves vele?

A cselekmény majdnem semmi. Inkább egy belső gyötrődés, mit kellene tenni. A lány megismeri a testvére vőlegényét, összejárnak négyesben a saját párjával. A harmadik testvér gonosz megjegyzése azonban elindít valamit – tényleg a másik férfiba szerelmes, nem a maga vőlegényébe? Szerintem különben semmi nem lett volna, ha a nővér nem ülteti a bogarat a fülébe. Így viszont Ofelia annyira a családi békét óvná végig, hogy azzal megteremt egy titkot. A viszonyát a húga szerelmével, ami évek alatt tényleges viszony is lesz, nem csak sóvárgás. Az nem tiszta, miért nem lehetett kiállni és még idejében mindent rendezni. Amíg csak eljegyzések voltak. Ok, eleinte haragudtak volna, de ez pont olyasmi, amit az idő meggyógyíthatott volna. De nem, mert senkinek ne okozzunk fájdalmat! Legfeljebb magunknak. Aztán, ha már nagyon nem bírjuk, majd jöhet a viszony. Hú, de utáltam. Utálom, jelen idő.

Érzelmi és nagyon női okoskodás és túlgondolás, amivel kínozni lehetne. Inkább ez van, mint tényleges cselekmény. Nem is értem, hogyhogy férfi a szerző. Ilyesmit egy nőtől inkább vártam volna, pláne, hogy a nőé a vezető szemszög.

Van a regénynek egy gondolata, amivel nem tudok mit kezdeni. A megcsalós, senkinek ne fájjon témán túl. Ezek a szereplők azt állítják, hogy a házastársukat is szeretik. Vagyis, van egy páros, akik nem csak egymásba, de a férjükbe/feleségükbe is szerelmesek. Senkiről nem akarnak lemondani. Eredmény – bűntudat, káosz és jól meg is utáltam őket. Most komolyan, ez jobb volt nekik, mintha időben megbeszélnek és elrendeznek mindent? Mert azt elhiszem, hogy akkor már nem lehet meggondolni magukat, amikor mindketten családot alapítottak, 1 vagy több gyerek is köti őket. De előtte?

Ofelia az elbeszélő, megvan az esély, hogy megértsük, még akár meg is szeressük. Én viszont utáltam a döntéseit, a gyötrődését, a helyzetet, amit megteremt. Mert ő volt az, aki rendbe tehette volna mindenki életét, helyette jöttek a titkok és a szégyen.
Meg a kettős mérce, amiért még jobban utálom a nőt. Ő a megcsaló, de azt elvárja, hogy a férje imádja. Egyszer felmerül benne, hogy a férjének is lenne lehetősége félrelépni, és ezen teljesen kiborul. Ő rendszeresen vízszintesbe nyomja a sógorral, de a férje? Az csak üljön otthon, és imádja a lába nyomát is!
Nehéz is lenne mást megutálni, mert hiába vannak más szereplők, annyira vázlatosak, hogy Ofelia marad a fókusz és az érzelmi központ. Minden rajta keresztül történik, az ő érzései és kettős szerelme a téma. Talán csak az idősebb nővére tűnt még erősebb alaknak, a többiek – még a két férfi is – elhalványuló alakok csak.

Hogy valami többet is keressek benne. Szerelmi történeten túl ott van a háttérben a politika, Argentína történelme is. Bele van rejtve a cselekményben, szinte egy visszatérő szólamként. Fura is, hogy nem történelmi regény, igazából nem fontos az a szál, de végig beszélgetnek róla, hallgatják és tárgyalják a híreket. Egyszerűen megkerülhetetlen Peron – mintha egy soha jelen nem levő, de aktív szereplő lenne. Érdekes egy megoldás volt.

Hogy vettem erre rá magam? Nem akarok értéket sem találni benne, annyira irritáló számomra az alaptörténet és helyzet. Pedig Sacheri stílusosan és nem bántóan ír, ott a politikai színezete is. Mégis. Ofelia, őt irtózatosan utáltam.

Idézet: 

A gyermekeink jó esetben idilli képet alakítanak ki rólunk. Nekik mi anyák vagyunk. És csak másodsorban nők, szeretők, betegek, falánkok és pletykásak.