Fülszöveg: 

Az atombomba ledobásának 75. évfordulója alkalmából a Hugo és Nebula-díjas író, Robert J. Sawyer visszarepít minket az időben, hogy újraélhessük a történelmet… egy kis csavarral. Míg J. Robert Oppenheimer és a Manhattan-terv csapata az atombomba kifejlesztésén dolgozik, Teller Ede valami még pusztítóbbat akar: egy magfúzión alapuló bombát. Kutatásai félelmetes felfedezéshez vezetnek: 2030-ra a Napból kilökődik a legkülső réteg, ami elpusztítja az egész belső Naprendszert – beleértve a Földet is.

Amikor a háború a Japán elleni atombombák bevetésével véget ér, Oppenheimer csapata, valamint Albert Einstein és Wernher von Braun, a múlt század legnagyobb tudós koponyái együtt maradnak, tovább dolgoznak, hogy versenyt futva az idővel, megmentsék az emberiséget.

Szerintem: 

Valami egészen másra számítottam, így most még

erősen töprengek, hogy tetszett-e nekem a regény. Bár, ez így nem igaz. Azt tudom, hogy tetszett, csak küzdök azzal, hogy honnan hova jutott a történet.

Tudom, ez most rosszul fog kinézni, de képes leszek azt írni egy Sawyer regényre, hogy sokkal jobban élveztem, amíg történelmi regény volt és nem sci-fi.
Hiszen ezt a történetet könnyeden két részre lehet osztani. Az egyik fele Robert J. Oppenheimer élete és munkássága, az atombomba robbantásig és a világháború megnyeréséig rá merném fogni, hogy nagyon a valóságot is idézi. Tisztán benne vannak a férfira jellemző mozzanatok és élete ismert eseményei, a benne szereplők. A különcsége, a zsenialitása, a nőkhöz való viszonya, az öngyilkos szerető, ahogy a projekt élére áll és a terve, hogy majd Nobel-díjas lesz ő is a csillagászati tanulmányaiért.
A Nolan-film miatt utánaolvastam a témának, a fizikusnak és ennek a korszaknak, és teljesen jól működött a regény első fele történelmi regénynek.

Szerettem, ahogy erőteljesen megragadta a szereplőit és a legjellemzőbb vonásukkal tette őket emlékezetessé. Ez igaz a tudósokra, de Oppenheimer életének két nőjére még inkább. Jean, az ingatag és biszexuális, és Kitty, a céltudatos és másképpen összeomló.

Aztán jött a regény második fele, a tudományos fantasztikum, és még mindig egyszerre gondolom zseniálisnak és rettenetesnek, amit a szerző kihozott belőle. Oppenheimer korábbi munkáinak hála rájönnek, hogy kb. 2030-ra olyan napsugárzás jön, ami a Naprendszer Naphoz közeli felét fel fogja perzselni. Ezért a tudós csapat megint összefog, hogy kitaláljanak valamit az emberiség megmentésére. Maga az ötlet, hogy a korszak legnagyobb koponyái összefognak, és agyalnak, együtt dolgoznak a célért, tetszett. Még valamiféle poént is éreztem az olyan jelentekben, amikor a német rakétatudóssal megbeszélik, ki mit csinált a háború alatt és kinek milyen felelőssége van. Azt is bírtam, hogy így újraértelmezi Oppenheimer kapcsolatait, pl. Teller Edével is írt neki egy 'mi lett volna, ha' részt.

Csak, a megoldás. Amit kitalálnak. Az nem tetszett. Viszonylag gyorsan és hirtelen meglesz, és a világháborús részhez összecsapottnak is éreztem. Még barátkozom is a gondolattal, hogy a Marsra költözés és rakétaépítés mellé bejönnek olyan témák is, mint az időutazás és a Mars terraformálása. Nekem vad egy kicsit, attól tartok.

A stílusa is megosztott. Tárgyilagos, nyers, gyakran még tudományos is. Egy ponton azt fel is adtam, hogy a fizikával is lépést tartsak benne. Nekem az emberek közötti interakciók érdekesebbek voltak, és szerencsére azokban is akadt egy-egy kifejezetten jó jelenet. Amikor Teller kizsarol magának egy díjat… azért elég pimasz egy alakot sikerült összeraknia Sawyernek.

Az első fele kifejezetten olvastatta magát, a tömény sci-fire engem kezdett elveszteni. Lassabb is a tempó, mint jól esett volna. A szereplők és a köztük levő kapcsolatok tudtak kárpótolni, azt szívesen olvastam, melyik barátság/ellenségeskedés/viszony hova vezet és kinek mit jelent.
Összességében inkább a pozitív benyomásaim nyertek, de biztos rásegített az is, hogy a Nolan-film miatt érdekelt is a téma.

Idézet: 

– A nácik – mondta lassan és megfontoltan – haláltáborokat adtak a világnak. Mi atomfegyvert adtunk a világnak. Nem léteznek jófiúk. – Felmutatott a kéklő égboltra; ő és Teller tudták, hogy a csillagok odafent vannak, még akkor is, ha a nappali verőfény miatt éppen nem látszottak. – Talán ez a válasz Enrico kérdésére.
– Miféle kérdésre? – tudakolta Teller.
– Arra, hogy miért nincsenek itt másik világokról származó élőlények. Arra a tényre, hogy még sosem jöttek ide földönkívüli entitások.

– De ha bevetjük a bombát, attól elindul valahol egy kő… és abból idővel olyan lavina lesz, ami mindannyiunkat elpusztíthat.
– Senki nem költ kétmilliárd dollárt valamire, hogy aztán ne használja fel.
– Kétmilliárd? És én még azt hittem, hogy harminc ezüstpénz a megszokott ár.