Fülszöveg:
2059-ben két nagyon különböző csoport elméjét töltik fel egy kvantumszámítógépre a kanadai Ontarióban. Az egyik űrhajósokból áll, akik a Föld első csillagközi útjára készülnek, hogy új lakható bolygókat keressenek. A másikban elítélt gyilkosok vannak, akik egy virtuális valóság börtönében töltik büntetésüket. Mindkét csoport 500 évvel később ébred fel a hibernációból, amikor a tudatuk visszatöltődik testükbe, és az elnéptelenedett és romos Földön találják magukat. Hogyan fogják újrakezdeni az életüket? Az űrhajósoknak és a foglyoknak együtt kell működniük, ha meg akarják találni a módját annak, hogy közösen megmentsék az emberiség utolsó túlélőit a bolygón.
Szerintem:
Az alapötletét egészen imádtam. Tudatok feltölthetők hálózatra, így a krio működőképes. Két nagyon más csoport,
fegyencek és űrhajósok – az elit, ébrednek fel a jövőben. Mit kezdenek egymással egy jövőbeli, tönkretett bolygón?
A gond a tényleges cselekménnyel volt. Sawyer ennél hosszabban szokott írni és nem is igen tudott ekkora keretbe elindulni. Kb. olyan érzés volt, mintha kezdene, felvázolná az alapokat, aztán vége is a regénynek egy húzással. Hol a cselekményem? Nagyon olyan volt, mintha a konfliktusok, valami bonyodalom kimaradt volna. Kalandok a bolygón, az itt élők megismerése, társadalom építése, annyi minden lehetett volna. De nincs. Megismerjük a helyzetet, kapunk egy vészhelyzetet a közeledő aszteroidával és vele a bolygó végével, de már ott is a megoldás és a lezárás. Olyan… hiányérzetem volt.
Sawyertől ismerős elem a tudományos háttér részletessége és hitelessége. Amit csak lehet, magyaráz. Akár a világ végét, a kriót, társadalmak fejlődését és mindent, ami szóba kerül. Nem simán jövőt talál ki, de a jelent gondolja tovább. Nem véletlenül a hibernáció az egyik alap, ami felé a mai tudomány is törekszik. Mint, a tudatok gépre töltése is. Nem egy sci-fiben az emberi fejlődés további útja, hogy 'felhőkbe' költözik az emberi tudat.
A napkitörés sem először jelenik meg, mint a vég oka. Ha aztán ki is derül, hogy nem az, hanem háború végzett a civilizációval. Nem is olyan régen, egy sci-fi novellás kötetben olvastam pont arról, hogy ez miképpen vetne véget a ma ismert világnak.
Ha már tudomány. Mennyire érthető? Sawyer törekszik a közérthetőségre. Azért az ilyen részei nehezebbek, jobban kell figyelni, és a nyelvezet is sokkal közelebb van a tudományoshoz. De ez szintén jellemző az íróra, akik olvasunk tőle, már megszoktuk.
Mennyire fontosak a szereplők? Mert elsőre a világ tűnik a középpontnak. Bár többen vannak, egész csoportok, meg sem próbál mindenkit vagy legalább közösségbe tömörült alakokat megfogni. Egy fegyenc és pár űrhajós története van kiemelve, akik az interjúkat adják. Az ő elbeszélésükből áll össze a regény. Szépen ki is egészítik egymást.
Elsőre fel se tűnt, hogy vajon miért ilyen a keret. Kinek mesélnek ezek a szereplők? A végére lesz értelme, megismerjük azt is, aki meséltet és miért. Bár ő így sem emlékezetes lenni, annyira megfoghatatlan.
Nehéz lenne jó – rossz felállást is keresni benne. Talán csak egy figura van a rabok között, aki hedonistaként mindent ki akar élvezni, amíg lehet. Jól ki is lesz taszítva, amikor a nemi erőszak kísérlete is felkerül a listájára. De a többiek értelmesek, túlélésre törekednek és Rosco pl. meglepően demokratikusan intézi az ügyeit. Az, ahogy ő építene civilizációt, lehetett volna az a tartam, amit annyira hiányolok.
A végével is akad gondom. El nem tudom képzelni, onnan hogyan tovább. Pontosabban, a három részre szakadó emberiség közül csak eggyel tudom, mi lesz biztosan. Akik nem hagyják el a Földet, őket el fogja pusztítani a becsapódó aszteroida. De a többiek? Az űrhajósok nagy része újjáéleszti a küldetését, és mennek kolonizálni. A többiek a Mars lakatlan felén kapnak esélyt építeni maguknak egy életet. De olyan bizonytalan, összejön-e, vagy sem. Ettől meg olyan befejezetlennek érzem, ha a földi szakaszt alaposan is lezárja a nagy bumm.
Gondolatkísérletnek remek, regénynek sovány. Vagy inkább annál maradok, hogy az alapötletét szeretem, a kifejtést már kevésbé.
