Fülszöveg: 

Ez ​a kötet a Quentin Tarantino két Oscar-díjat nyert, válogatott sztárszínészeket (Leonardo DiCaprio, Brad Pitt, Margot Robbie és Al Pacino) felvonultató kilencedik mozijának továbbgondolása, önálló irodalmi műként is kimagasló regény, mely a filmet jól ismerőknek is megannyi izgalmat tartogat.

A Volt egyszer egy… Hollywood című, eddigi talán legszemélyesebb filmjében Tarantino magával ragadó, humoros és kegyetlen korrajzot fest a ’60-as évek végének Amerikájáról, és mindenekelőtt a változásoknak egyre jobban kitett hollywoodi filmiparról, amely a vietnámi háború és a hippimozgalmak közepette is igyekszik fenntartani ragyogó látszatvilágát.

Ezt a letűnőben lévő érát személyesíti meg a történet főszereplője, Rick Dalton; az egykoron jobb napokat látott tévészínész, akit többnyire már csak spagettiwesternek epizódszerepeire pályázhat. Hű kaszkadőre és barátja, a homályos múltú Cliff Booth kíséretében járja a forgatásokat, és csúszik egyre mélyebben az alkoholizmusba, mígnem egy nap szomszédjába költözik az új filmes generáció két illusztris képviselője: a rendező Roman Polanski és fiatal színésznő felesége, Sharon Tate, akiktől Dalton karrierjének feltámasztását reméli – ám a háttérben már felsejlik a Manson-család, hogy rémálomba fordítsa a hollywoodi álmot…

Szerintem: 

Az első, hogy láttam a

filmet. Azt nem állítom, hogy szerettem is, vagy értettem, de megnéztem. Még töprengek is a kapcsán, hogy abban mit akarhatott Tarantino elmesélni. Annyira azt vártam, hogy a Charlie Manson és Családja történet mentén halad, és jelen is vannak, de átírta a történelmet. Ahogy a brigantik is elintézték Hitlert, most Leo kapta el Mansont.

A könyv már azzal meglepő, hogy nem egy hagyományos film alapján készült regény. Az csak egy dolog, hogy bővebb és sokkal többet felfed Rick és Cliff közös és egyéni történetéből. Nincsenek túl mély emlékeim a filmről, de nagyon nem rémlik, hogy az érdemben foglalkozott volna Cliff katonai múltjával, vagy azzal, hogyan lett özvegy. A regény elmeséli. A filmben inkább Rick van előtérbe nyomva, a könyvben Cliff is több teret és történetet kap.

De fontosabb különbségnek érzem, hogy a regényben a Manson család éppen csak szerepel. Az ikonikus jelenet, hogy Rick a lángszóróval menti meg Sharon Tate és barátai életét, a regényben éppen csak említve van, múltként. Teljesen máshol érzem a hangsúlyokat a regényváltozatban, mint a filmben voltak.

A regény sokkal inkább Hollywood története. Rendszeresen meg is csapott, hogy még az ideje is olyan, mintha hőskorok összesítése lenne. Polanski sztár a Rosemary gyermeke után. Már lépdel a siker felé Bruce Lee. Közben meg olyan western háttér van, hogy vártam, mikor lép be a képbe John Wayne is. Iszonyatos mennyiségű adat és filmes utalás van benne. Tarantino megszállottan mozimániás, és most ki is élhette magát. Anekdoták sora van benne, éltre kelt híres alakokat. Közben meg annyira profi, hogy nem tudtam eldönteni, mi csak olyan betoldás, mint Manson meggyújtása, és mi egyezik a mi valóságunkkal is. Még arra is volt késztetésem, hogy megnézzem a neten, Rick Dalton valós alak volt-e. Meta is, simán beleírta magát is. Dalton a cselekmény nagyjában egy western rosszfiút játszik, aki elrabolt egy kislányt. Annak a színésznőnek pl. ráutal a későbbi karrierjére, és az utolsó jelölését egy Tarantino-film főszerepéért kapta. Mondjuk, arra nem kellett rákeresnem, hogy ez csak bele van írva, és nem igazi.

Tömény, érdekes elegy ez a valódi és képzeletbeli Hollywood keveredése. Kicsit benne érzem azt is, hogy az egész a mesélésről szól, így maga a Hollywood is megkapja a maga meséjét. Különben a filmes részek akkora rajongással vannak anekdotázva, hogy szívesen tovább is mesélném őket. A kedvencem az, amikor arról mesél, Polanski miért zseniális filmes. Ahogy a saját filmjeit hátulsó sorból nézi, mert a közönség érdekli. A többit elölről, ott a film a lényeg. Az ajtón benéző jelenet a Rosemary-ben: ahogy leírja, miképpen játszott a nézőkkel.

A szöveg különben nagyon tömény. Soha nem lehet tudni, mikor olvasunk valami nagyon fontosat, mikor futtat valami kevésbé releváns témát. Ráadásul az idősíkokkal is játszik, a múlt és a jövő is színre lép. Igaz, jóval kisebb arányban, de simán bele van keverve a jelen lineáris meséjébe.

Tarantino jó a karakterépítésben, és sokkal inkább átjöttek nekem a szereplők, mint a filmből. A B listás Rick, a mániás depressziójával és önsajnálatával. Cliff, aki sokkal keményebb és szikárabb a könyvben, olyan sztorikkal, hogy égnek áll a hajam. Az a gyilkos tikk, az sokkal erősebb a regényben. A légies, szinte kislányos Sharon Tate. Még Manson is kapott egy ívet, miért és mit csinált.

Most már csak a filmet kellene visszanézni, hogy össze is hasonlítsam a kettőt. De az emlékeimre hagyatkozva, regényben többet el lehetett mesélni.

Idézet: 

Amikor valaki azt kérdezi tőlem, mit szeretek jobban, arra szerintem nem létezik rossz válasz.