Fülszöveg: 

1958. A fiatal Romy Schneider sikeres színésznő. Szerepeiben az az édes, sugárzó szépség, amilyen a valóságban is. Gyorsan jött filmes sikere után a fél világ ismeri és rajong érte, ám a széles nyilvánosság – főként Németországban és Ausztriában – nem akar lemondani a saját Sissi-mítoszáról. A színésznő Romytól elvárják, hogy maradjon meg annak az Erzsébet császárnénak, akit tizenhat és tizennyolc éves korában megformált. Rossz néven veszik, hogy a fiatal lány nem tudja örök időkre megőrizni a tinédzser éveit.

De nem is akarja. Karakteres, komoly színészi szerepre vágyik, és szabadulni szeretne a biztonságos és védett életéből. Egy újabb filmforgatás Párizsba csábítja, ahol megismerkedik a sármos Alain Delonnal és a szerelemmel. Romy a szívében máris francia, majd Coco Chanel kemény kritikái és segítő támogatása a megjelenésében is azzá teszi. Romy Schneider felnőtt, és készen áll a művészi útkeresésre.

Szerintem: 

A regény elolvasása után gyalázatosnak tartom, hogy Romy Schneider nálunk még mindig

mennyire azonosítva van Sissivel. Ez a történet arról szól, hogyan tört ki az aranykalitkából, és lett művésznő és nem csak Sissi. Nálunk meg mi elérhető tőle? Az Egy királylány gyermekkora és a Sissi filmek. Az a nő, aki ebben a történetben megszületett, azok a szerepek nem közismertek.

De ez nem von el abból az értékből, hogy Michelle Marly mennyi empátiával és érzéssel mesél arról, hogy miképpen vágyott a fiatal nő egyre többre, miközben a családja és a közönség elvárásai egy más irányba lökték volna. Az egész élete kontrollálva volt, és mindenért küzdenie kellett. A művészi szabadságáért éppen annyira, mint a magánélete megválasztásáért.

A regénynek szép íve van, ahogy a szerelem és a szeretett férfi majd segíti neki megfogalmazni és elérni is, amit már korábban elkezdett érezni. Mert igen, ebben a történetben kiemelt szerepet kap, hogy miképpen találkozott Alain Delonnal, a kezdeti mély ellenszenv hogyan lett barátság, majd mély vonzalom és szerelem. Romy alakjában már előtte is ott van, hogy mennyire mást akar, mint amiben él, de akkor még nem küzdött érte. Alain miatt majd fog, és ez megindítja a lavinát. Párhuzamosan meséli, hogy a magánéletének visszaszerzése után hogyan vette a karrierjét is a saját kezébe. Itt vannak a szerepek, az úton megismert emberek és Romy személyiségfejlődése.

Marly többet tudott írni, mint egy románcot vagy egy karriertörténetet. Romy Schneider alakjában megragadja a nő fénykorát, az érkező tragédiák és az összeomlás előtt a nőt, akire fel lehet nézni azért, hogy nem választotta a könnyebb utakat. Hiszen azt is tehette volna – beleragadhatott volna Sissi szerepébe, forgattak volna még olyan filmeket, ha aláír hozzá. Választhatott volna olyan férfit, akit a szülei jóvá is hagytak volna. De ő nem elégedett meg ezekkel, kilépett a biztonságból, kockáztatott, és ha az életrajzból ismerjük is a tragikus véget, addig megvoltak a maga nagy pillanatai.

Marly különben finoman jelzi menet közben is, hogy ez nem egy tündérmese. Ott vannak a sorok között a repedések és a gondok, már ekkor. Feszültségoldásra a tabletták és az alkohol. A Delonnal való kapcsolatában Schneider hűsége szemben a férfi szabad szerelem iránti elkötelezettségével. Az anyagiakkal szembeni naivitás és érdektelenség. Nem visz el a tragédia felé, de aki tudja, mi történt később, már látja a nyomokat itt is.

Szerettem azt is a kötetben, hogy nem kétszereplős. A színésznő életében fontos személyek élvezetes megjelenítést kapnak: Delon, Chanel, Visconti vagy éppen Magda Schneider és Hans Herbert Blatzheim. Jó érzéke van az írónőnek, hogy egy-egy jellegzetes jelenettel megmutassa, milyen ember a szereplője.

Filmszerűen van megírva, sodró, de végig benne van a lelki oldal is. Az a mix, akit kifejezetten szeretek: amikor kapok cselekményt, de azt is, hogy ezt a szereplő miként élte meg.

Ahogy belegondolok, a Kossuth Ikonikus nők sorozatában azok a kedvenc részeim, amelyeket Marly jegyez. A Romy Schneider-regény is azok a részek között van, amit akár később is leveszek a polcról.

Idézet: 

Maga szép. Legyen olyan nő, aki maga dönt az életéről, és akkor elérte az ideális állapotot – mondta neki búcsúzáskor útravalóul Coco Chanel.

Van munkára szánt idő, és van szerelemre szánt idő, több ideje nincs az embernek – mondta Coco Chanel, miután Romy felvillanyozva beszámolt neki a tervezett turnéról. – Azon kell lennie, hogy egyik se kerüljön túlsúlyba. Különben vagy a munka látja kárát, vagy a szerelem. A végén maga lesz az, akit a legnagyobb veszteség ér, bármelyik mellett dönt is.

Az újságok írhatnak, amit akarnak, a fő, hogy helyesen írják le a nevem.