Fülszöveg: 

1945. ​április 12. Az európai és a csendes-óceáni térségben éveken át elhúzódó véres, háborús konfliktusok idején Amerikát mélyen megdöbbenti Franklin D. Roosevelt elnök halálhíre. Harry Truman alelnöknek, akit eddig távol tartottak a háborús tervek folyamataitól, és semmit sem tudott a világ első atombombáját kidolgozó, szigorúan titkos Manhattan-tervről, egy pillanat alatt kellett átvennie a több kontinensen háborúzó nemzet irányítását, és fel kellett vállalnia a világtörténelem egyik legnagyobb horderejű döntését. A Visszaszámlálás 1945 az ezt követő viharos napok, hetek és hónapok lebilincselő, igaz történetét meséli el, egészen 1945. augusztus 6-ig, amikor ledobják az atombombát Hirosimára.

A szerző hírneves és kevésbé ismert alakok gondolatait tárja elénk. Közéjük tartozik például a legendás Albert Einstein, aki végül az atombomba melletti kiállását élete „legnagyobb hibájaként” értékelte, a kutatások igazgatója, J. Robert Oppenheimer, a szovjet kém, aki titokban beépült a kutatócsapatba, vagy a bomba ledobására kiválasztott gép pilótái.
Felejthetetlen betekintést nyújt az akkor élő, hétköznapi amerikai és japán civilek életébe is. És látjuk a csendes-óceáni hadszíntéren harcoló amerikai katonákat is, akik aggódva várják a parancsot egy esetleges japán elleni invázió megindítására.
Ám legfontosabb alakja a még kipróbálatlan, gyakorlatlan, új elnök, Harry Truman. Az ő története ez, azé az emberé, aki egy olyan döntéssel szembesül, amelyről tudja, hogy örökre megváltoztatja a világot.

Szerintem: 

Történelmet kétféleképpen lehet bemutatni. Az egyik verzióban széles

spektrumot használ a szerző: nem csupán egy eseményre fókuszál, hanem azzal kapcsolatosan mindent feltár. Mi volt akkor máshol, mi miből jön, milyen következménnyel jár.

Wallace témája az atomfegyver bevetése, 1945. augusztus 6. és ami ezt megelőzte. Ő a másik módszert választotta. A témára fókuszált, és azt mutatta be részleteiben, de nem tett kitekintéseket a megjelenő alakok, események, világpolitika felé. Mindenki és minden csak addig érdekes, amíg ezt a témát érinti.

Az viszont egy jó ötlet, hogy mennyi ember munkáját megidézi. Olyanokét is, akik elsőre eszembe se jutottak volna. Mert az, hogy Oppenheimer – a bomba fejlesztéséért felelős csapat feje – és Truman, az elnök, aki kiadta a bevetési parancsot, bekerülnek, mondhatni, evidens. Ám a Visszaszámlálás érdemben foglalkozik a pilótákkal is, akik leszállították és ledobták a fegyvert. A szereplők között van egy olyan japán gyermek, aki túlélte a támadást. Így sikerül elérnie, hogy bár a téma van az abszolút fókuszban, azt mégis szélesen, sok oldalról tudja bemutatni.

Több forrásanyagból dolgozott, és ezt érezni is benne. Elsősorban az interjúkat, de ezeket nem szó szerint emeli be és nem csak egy összegyűjtött anyagtárnak tűnik. Szerkesztve van, íve van, és egészen regényszerű, bár nem az.
Ismeretközlő, de szórakoztatóan az. Jelenetek, felidézett emlékek sora van benne, amitől elbeszéltebb, mint lenne egy adattár.

A felépítésében is van egy kifejezetten jó ötlet. A fejezetek visszaszámolnak. (Értelmet nyer a cím, nem igaz?) Vagyis, mindig látjuk, mennyi van még vissza a bombák ledobásáig. Mikor éppen kinek van a legnagyobb feladata.

Tetszett az is, hogy fotók illusztrálják. Nincs belőlük túl sok, de a lényeg megjelenik képekben is. Hitelesebb, élőbb tőle a kötet.

Nincs ítélkezés sem, ami szintén szimpatikus vonás. Bemutatja a történet résztvevőit, de nem tesz közéjük kisebb-nagyobb jeleket. Sorolja az érdemeiket, rávilágít a jellemekre, de sem gonoszt, sem hőst nem képez.
Ahogy az atomfegyver bevetését sem minősíti. Az olvasóra hagyja, hogy meghozza a maga következtetéseit.

A témát jól és szórakoztatóan bemutató kötet, szívesen olvastam.

Idézet: 

A háború meghatározó jellemzője, hogy barbár. A gyilkolás elfogadható és elfogadhatatlan módszerei között különbséget tenni egyszerűen nevetséges.

Humánus hadviselés nem létezik, ez önmagának ellentmondó koncepció, egy oximoron.