Fülszöveg: 

Amikor ​Clarence Smoyert a Sherman tankja irányzói pozíciójába ültették, a társai hamar rájöttek, hogy a pennsylvaniai szelíd óriás titkos képesség birtokosa: mesterlövész-őstehetség.
Clarence és társai, a legendás „Lándzsahegy hadosztály" harckocsizói eleinte legyőzhetetlennek hitték a tankjaikat. Aztán találkoztak a német Párduccal, amely olyan gyilkos erejű ágyúval volt felszerelve, hogy a legvastagabb páncélt is képes volt átütni. Ekkor Clarence-ék olyan fegyvert kaptak, amely elég erős volt, hogy bosszút álljanak vele az elesett bajtársaikért: a Pershinget, a híres-nevezetes „szupertankot". Ezzel azonban együtt járt egy gyötrelmes, új feladat is: immár minden támadás alkalmával ők haladtak legelöl. Így aztán Clarence tizedes azon kapta magát, hogy ő vezeti az Amerikai Egyesült Államok hadseregét az európai hadszíntér legnagyobb városi ütközetébe, amelyet Kölnért, Németország „Erődvárosáért" vívtak.
Mikor keresztülverekedték magukat a romokon, Clarence megütközött a félelmetes Párduccal, és harcérintkezésbe került a tizenéves Gustav Schaeferrel is, egy Panzer IV-es tank géppuskásával, akit társaival együtt öngyilkos akcióba küldtek, hogy állítsák meg az amerikaiakat. Amíg Clarence és Gustav golyózáport zúdítottak egymásra egy széles sugárúton, meglepetésként érte őket egy fekete autó tragikus felbukkanása. Ami ezt követően történt, az egészen a közelmúltig kísértette Clarence-t, és arra késztette, hogy térjen vissza Kölnbe, és cselekedje meg az elképzelhetetlent: nézzen szembe az ellenfelével még egyszer, utoljára.

Szerintem: 

Sok munka van ebben a

könyvben. Alapos is, átgondolt, van egy koncepciója. És mégis, témában annyira távol áll tőlem, hogy szenvedtem azzal, hogy végigolvassam.

Ahogy a szerzőnél megszokott, igaz történet nyomába eredt, és valóban élt fiatalok és háborújuk történetét mondta el. A fő alak talán Clarence, aki harckocsizóként a Lándzsahegy hadosztállyal halad egyre beljebb a német vonalakon. Róla megtudunk több érzelmi dolgot is, nem csak azt, hogy éppen milyen csatákban vett részt.

De a könyv címe nem véletlenül a Lándzsahegy lett. Megjelennek mellette a többiek is, a bajtársak. A nevük, rövid történetük, és gyakran képpel együtt bekapcsolódik az ő saját életútjuk. Garancia meg senki életére nincs, legfeljebb Clarencére, akit a nyitányban már öreg férfiként láttunk, aki elmondta a történetét és bejárta a helyszíneket a szerzővel. De simán megtörténik itt olyan, hogy megismerünk egy fiatalembert, a következő részben meg már azt olvashatjuk, hogyan halt meg.
Ilyen szempontból tele van tragédiákkal a kötet. Azért a fiatalemberért pl. különösen fájt a szívem, aki már azt sem tudhatta meg, hogy apa lett és a felesége kisfiút szült. Az utolsó levél már nem ért oda hozzá.

Bár, a figyelemre méltó az benne, hogy nem csak amerikai szemszöget kapunk. Igaz, hogy csak kivételként, de egy fiatal német története is belekerült a kötetbe. Hiszen az egyik csatában egy civil autó keveredett a tűzvonalba, és se az amerikai, se a német nem tudta később, melyikük lőtte ki. Csak a bűntudat maradt, ami összekötötte őket annak ellenére, hogy egymás ellenségei voltak ott és akkor.

Nekem tetszett ez a technika, ahogy mozaikként, az emberek által tapasztaltakból áll össze a háború eme szakasza. Kicsit személyesebbé tudta tenni, és nem csak puszta tényeket pakolt egymásra.

A stílusa viszont tényszerű. Azért nem szakirodalom, de nem is hagyományos értelemben vett regény. Akár úgy is lehetne olvasni, hogy az ember megkeresi benne az őt érdeklő hadmozdulatot vagy ütközetet, és csak azt olvassa el. De ehhez a típusú kötethez jól is áll a tárgyszerűség, nem a saját véleményét és üzenetét viszi bele a szerző, hanem ezeknek a fiúknak a háborúját eleveníti fel.

Ezzel elértünk oda, ami szintén a kötet része, de nekem annyira nem mondott semmit és nem is tudtam mit kezdeni vele. Hadtörténeti alapossággal mutat be összecsapásokat, hadmozdulatokat. Van hozzá képanyag, fotókkal és térképekkel. Ez is alapos, gondos munka és nem is szakíróknak szól, értelmes. Csak ez engem annyira nem tudott lekötni… Amit én szerettem benne, az a fiúk történetei, a személyes rész, nem az általános és átfogó hadi taktika, amit be se akart venni az agyam.

Vagyis, értékelni tudom, de nem nekem szánt irodalom ez. Attól tartok, a tényirodalom helyett a fikciós kalandregény az, ami háborús témában jobban le tud kötni.

Idézet: 

Clarence mindig úgy gondolt a németekre, akiket harc közben megöltek, mint arctalan, identitás nélküli katonákra. Nem úgy, mint fiúkra, akiknek az épségéért apák és anyák aggódnak.
Csak most látta meg a szörnyű igazságot ennek az öregembernek a szemében.
A háború senkit nem hagy érintetlenül.