Fülszöveg: 

Mihály, az ír terrier nagy kalandjai azzal kezdődnek, hogy Mihályt (A beszélő kutya hősének, Jeromosnak a fivérét) magához csalja egy szeretetre méltó, sör- és kutyabolond hajópincér. Az imádott új gazda dédelgeti, oktatja, megtanítja ötig számolni és elővarázsolja belőle éneklőkészségét is. Felejthetetlen hónapokat töltenek együtt különféle hajókon, majd San Francisco-ban, ahol „az éneklő kutya” tartja el művészetével a Pincért és barátját. Egy pénzhajhász orvos azonban nemcsak a lepratelepre hurcolja gazdájától, hanem a szabadságától is megfosztja Mihályt. Kegyetlen állatidomítók karmai közé kerül. Itt ismerik fel és váltják ki rabságából Kennanék, Jeromos gazdái.

Szerintem: 

Durva, de nem tudnám megmondani, hova is rakja pontosan az

irodalomtörténet Jack Londont. Hemingway egyértelmű, Fitzgerald is. De London? Van egy olyan érzésem, mintha ő egy fokkal lejjebb állna a létrán, bele-belenyomva az ifjúsági zsánerbe is.
Pedig Jack London történetei a mai napig népszerűek, filmesítik őket. Sokkal több is van bennük, mint egy jó történet, bár neki azzal sem volt gondja. Kalandos, izgalmas, érdekes történeteket írt, de azért valami kis pluszt mindig bele tudott tenni. Ő nem csak ifjúsági szerző. Ok, nem írt Búcsú a fegyverektől meg A nagy Gatsby mélységben, de ő másban volt jó. De akkor hol a helye a kánonban?

A vadon szava olvasásakor is merenghettem volna ezen, de Az éneklő kutyánál csapott meg az érzés. Jack London végigvezet minket az úton, Mihály elrablásától mindenféle kalandon át a hazatérésig. Fellépések, halálos veszedelmek, több gazda az úton. Sok minden történik ezzel a kutyával és biztonságban sem vagyunk vele. Bármelyik gazdával, magával a kutyával is történhet bármikor bármi, nem lehet kiszámítani, hova fogunk megérkezni.

London nem is írta túl. Viszonylag vékony ez a regény, és kevés benne az üresjárat. A leírásoknak megtalálja benne úgy a helyét, hogy érdekes legyen, de ne túl sok. Mihályt is közel tudja hozni, megragadja a kutya jellemét, és ami formálta. W. Bruce Cameron ír napjainkban olyan mélységben kutyatörténetet, ahogy London írt korábban. Annyira jól jellemzi az állatot – a kedvencem az volt, amikor a hajón a hajóskapitánnyal kellett kijönnie. Megvédte magát, harcolt, mint egy oroszlán. De amikor a béke útját keresték, a kutyának kellett engedni, úgy tudott megbocsátani és továbblépni, mint egy férfi. Sikerül úgy megszemélyesíteni, közel hozni Mihályt, hogy nem állatmese szereplő lesz. Kutya marad végig. Hűséggel, megdolgozva az ételért, megküzdve az életéért.

De közben képet fest a társadalomról. Több népréteget meg tud mutatni és az emberi természetről is sok mindent felfed. Van egy korrajz szint is a történetben, meg lehet azt a világot ismerni ebből a regényből.

Londonnak tehetsége volt az emberek ábrázolásához is. Mihály is egy jellem, de ő kutyaként túl jó is, az emberek sokkal álnokabbak és összetettebbek, mint a hű kutya. London pár vonással is elénk hozott ügyeskedőket és csirkefogókat, de most az egyik kedvencem az volt, ahogy az állatidomárt felvázolta nekünk. Annyira jellemzőnek érzem, ahogy a gyerekeit egy más sorsra emeli fel, miközben maga még akkor is megy állatokba verni a szabályokat, amikor már mindenre emberei is voltak.

Emlékszem, gyerekkoromban anyámnak is megvolt ez a könyv és merengtem is azon, mit énekel a kutya. Most, hogy van saját példányom és el is olvastam, azért kicsit csalódott a gyerekkori énem. Mert ez az éneklő kutya igazából vonyít a zenére. Mai aggyal nehezen hiszem el, hogy ezzel fel lehetett lépni a cirkuszban.

Szórakoztató, jól olvasható, ma is élvezhető kötet. De azzal nem lettem előrébb, hogy hova tegyem a polcon. Mennyire klasszikus szerző Jack London? Még töprengek ezen.

Idézet: 

„Akkor ér valamit az élet, amikor a lehetetlen valósággá válik.”