Fülszöveg: 

Némelyik ​regényírónak balszerencséjére, az átlagember szemében az elbeszélő műfaj és a hazugság egy és ugyanazt jelenti. Több évvel ezelőtt kiadtam egy déltengeri regényt. A cselekmény a Salamon-szigeteken játszódott le. A cselekményt a kritikusok és recenzensek mint a képzelet rendkívül hiteles teljesítményét dicsérték. Ami a valóságot illeti – azt mondták, a valóságnak nyoma sincs benne. Hiszen mindenki tudja, hogy gyapjas hajú emberevők nem élnek már a földön, még kevésbé szaladgálnak egy szál kötő nélkül, s vagdossák le más emberek, néha fehér emberek fejét. Hát ide hallgassanak. Honoluluban, Hawaii szigetén írom ezeket a sorokat. Tegnap a tengerparton, Waikikinál megszólított egy idegen. Közös barátunkat, Kellar kapitányt említette. Mikor hajótörést szenvedtem a Salamon-szigeteken a Minota munkásfogdosó hajóval, Kellar kapitány, az Eugénie munkásfogdosó hajó gazdája mentett meg. A feketék levágták Kellar kapitány fejét, mondta az idegen. Ő tudja. Ő képviselte Kellar kapitány anyját a birtok felszámolásánál.

Szerintem: 

Azt hiszem, sikerült fordítva olvasnom. Mintha időrendben inkább Jeromos kalandja lenne, a beszélő kutyáé és csak utána következne az éneklő, vagyis Mihály. Bár, az is igaz, hogy lényegében mindegy. Mindkettő végén

ott a viszontlátás, különben egész más utat futnak be.

Jeromos 6 hónapos kölyökként kerül egy hajóskapitányhoz, aki bálnavadász hajót irányít. Már ennyitől rosszul is voltam, nagyon nem akarok bálnavadászokról olvasni! Aztán hamar kiderült, hogy valójában egész mással foglalkoznak. Szépen délre hajóztak és munkaerőátcsoportosítást menedzselnek. Ők nem pont így fogalmazzák meg, de London is igencsak eufémizmussal írja meg, hogy kvázi egy rabszolgakereskedelmi vállalkozást mutat be. Talán annyival másabb a helyzet a megszokotthoz képest, hogy nem vadásszák le a feketéket. A törzsfők adják el őket munkára.

Jeromos kis kalandjai a hajón indulnak. Megismerjük a személyzetet, a kapitányt és élete tragédiáját. A kutya megtalálja a maga helyét, az ellenségeket és a barátokat. Egy rendszer a hajó működtetése, amiben majd a kutyával igazodunk ki mi is.
Jobb, rosszabb emberek is találhatók a legénység tagjai között. A kapitány elveszett, gyászoló ember, aki a családja elvesztése után menekült ide. London igencsak drámai előtörténetet talált ki neki. Nem elég, hogy egy balesetben a neje és a kislánya is odaveszett, a szakmájából adódóan neki kellett kiszedni a kocsi alól a tetemeket. A helyettese egy alkoholista, akit kb. az mozgat egyedül, hogy rájárhasson az alkoholra. Van a kutyát utáló szolga, aki a viharban még a hajóról is kidobja a kutyát. Vagy a haláltól megmentett, együgyű fekete lány, aki a hajófenéken bujkál és ott él vademberként. Lehetne még sorolni: kevés vonással, de jellegzetes alakokat fest London.

A teljes cselekmény ismertetése nélkül szerencsétlen ebnek elég nyomorult viszonyokkal kell megbirkózni. Avagy – nincs annak jó vége, ha a kannibálokkal bocsátkozol cserekereskedelembe. Előbb-utóbb felkerülsz az étlapra. De az sem sokkal jobb, ha kutya vagy és a megevés helyett a megtörésed lesz a vágyuk.

Jeromos a jellem végig. Szilárdan van nevelve, megvannak a kialakult meggyőződései, amihez végig tartja is magát. Kutya, nagy hűséggel szeret, de a Gazdát – akit Istennek is nevezhetnénk Jeromos szemén keresztül.
De azt szerettem a könyvben, hogy a kutya nincs megszemélyesítve. Ugyan azzal próbálkozik, hogy a gazda iránti szeretetet, vak rajongást visszaadja, de különben nem egy mini emberke, hanem valóban kutya Jeromos, aki igyekszik életben maradni akár egy hajón, akár egy kannibál törzs szigetén kell túlélnie.

Jól visszaadja a közösségeket, a vezetői típusokat és melyik mivel jár. Pluszt kap attól is, hogy egy állat szemszögén keresztül nézzük, akinek teljesen más képe van a hatalmi viszonyokról, alá és fölérendeltségekről.

Ami viszont nem kicsit akasztott meg – ma már azért több ponton problémás a tartalma. Az a cselekményből adódik, hogy Jeromos kvázi erősen rasszista. Arra lett nevelve, hogy négerfogó kutya legyen. Kölyökként ezt tanulta, ráadásul a néger szolgák kapták el két testvérét és sütötték meg, amit a kutya a szaglása révén tudott, ha a gazda nem is jött rá. Végig egy olyan helyzetet ismertet a könyv, amelyben a fehér az Isten, a fekete meg a rabszolga. Történelmi szituáció, nem ez a gond.
Az viszont komolyan zavart, amilyennek a törzsek nyelve van bemutatva. Még egymás közt is egy mélységesen primitív, egyszerű forma, amiben a rendes mondatszerkezet sincs meg. Értem, hogy fejletlenebb, egyszerű civilizáció az övék, de az röhejes, ahogy beszélnek. A még nem egészen 3 éves unokahúgom jobban fogalmaz, mint amit itt olvastam.

Nincs túlírva, lényegre törő, értelmes regény. Most a párbeszédek minősége, ami többször megakasztott, a fentebbi okból. Annyira nem veszi be a gyomrom, hogy ilyen primitív, semmire nem jó nyelvet ábrázol – miközben a gesztusnyelv gazdag, van társadalmi berendezkedésük. Mindegy, elengedem.

Összességében ez jobban tetszett, mint Mihály kalandjai. Más, teljesen másmilyen világot mutat be, és ad egy kis körképet arról, milyen lehetett az élet a Salamon-szigeteken.