Fülszöveg: 

Harriet ​és Wyn ideális párt alkotnak, mióta az egyetemen megismerkedtek. Összeillenek, mint a só és a bors, a tea és a méz, a homár és a zsemle. Kivéve most, az utóbbi közel fél évben, de ennek okait mindmáig nem tisztázták.
És a legjobb barátaiknak sem mondták el, hogy szakítottak.
Ezért kötnek ki nyár végén a maine-i tengerparti ház legnagyobb hálószobájában, amikor az immár évtizedes hagyományt ápolva összejön a baráti társaság. Itt bújnak el a világ elől, és töltenek együtt egy vibrálóan intenzív, azúrkékben játszó hetet. Feledik napi gondjaikat, és a tekintélyes mennyiségű sajt, bor, tengeri herkentyű és miegymás mellett együtt szívják a sós tengeri levegőt azokkal, akik a leginkább megértik őket.
Csakhogy az idén Harriet és Wyn hazudik, mint a vízfolyás, és közben a világért sem akarják észrevenni, hogy mennyire vágynak egymásra még mindig. Eljátsszák hát a szerepüket: Harriet az ambiciózus rezidens sebész, aki sosem veszekszik, Wyn pedig a laza, nyugis sármőr, aki remekül leplezi a felszín alatti repedéseket. A terv hibátlan, legalábbis, ha jó messziről és naptejtől maszatos napszemüvegben nézzük…

Szerintem: 

Csajosabb és romantikusabb könyv, mint ami jól esett volna. Még akkor is, ha a borító, a cím és a szerző korábbi munkái is sejtették, hogy

ilyen történet jön. Ez most sok volt így nekem.

A történet alapvetően abban a jelenben játszódik, amikor egy baráti kör 6 tagja összejön egy közös nyaralásra. Közülük kettő évek óta együtt van, rég halogatják az esküvő kitűzését. De ők a csapat fix párja, akiket a többiek példaként is állítanak maguk elé. Csak éppen Harriet és Wyn szakítottak, amit nem mertek elmondani a többieknek. A terv is az, hogy a nyaraláson megjátsszák, hogy minden rendben van közöttük, aztán majd beadagolják nekik, hogy nincs többé Wyn és Harriet. Újra látni egymást, az emlékek azonban változtatnak a dolgokon.

A jelenből nyúl vissza a regény a páros szerelmének történetébe. A kezdetektől, a megismerkedéstől a boldogságon át egészen addig, hogy Harriet elkezdte elvágni a szálakat. Visszajutunk a jelenbe, ahol majd el kell döntenie mindenkinek, merre és kivel halad tovább. Hiába ez a kis szerkezeti csavar, valahogy nem éreztem elég rejtélyesnek, hogy egy annyira jó páros miért ment szét. Pláne, hogy a jelen folyamatosan emlékeztetett, hogy mennyire odáig vannak még mindig egymásért. Az egész arról szól, hogy Wyn vissza akarja kapni Harrietet, aki még mindig nagyon szerelmes belé, csak valamiért mindig visszakozik. Erről a miértről sajnos kezdettől egészen nyilvánvaló, hogy valami fölösleges, félreértett dolog lesz, amit majd gyorsan ki is lehet simítani. Vagyis nem tudott lekötni, hogy mi az és honnan jött, ami a múltidézés lényege lett volna.

A szerző megtalálta pont azt a konfliktust, problémát, amitől sikítva menekülök egy női regényben. Minden baj oka ebben a regényben, hogy Harriet mindenkinek mániásan meg akar felelni, perfekcionista és nulla közeli az önbizalma. Azt kell túl hosszan olvasni, hogy a szülei magas elvárásai miképpen tették ilyenné, és mennyire nem tudja leküzdeni. Legszívesebben elzavartam volna pszichológushoz, mert a fejében voltak a bajok. Ilyenkor aztán meg pláne tud irritálni, ahogy Wyn nyomja neki, hogy milyen tökéletes, mennyire szereti és hasonlók. Így mókás helyzetek, romantikus komédia helyett egy nő önsanyargatását olvashattam, aki boldogtalan és tudja is, miért. Utálja az állását, de csinálja, mert a szülei büszkék rá. Hiányzik neki a szerelme, de nem lép semmit, mert ő nem tudja megadni maga szerint, ami Wyn-t boldoggá tenné. Meg különben is, nem hiszem el, hogy az évek alatt kialakult rossz szokások és az önbecsülésében okozott károk most, pár nap alatt egy nyaraláson helyrehozhatók lennének.

Nem szerettem a megoldást sem. Túl nagynak érzem a váltást – az ok, hogy Harriet otthagyja a kórházat, amit gyűlölt. Az is, hogy elköltözik Wynhez vidékre. De annyi lehetősége lenne orvosként – tanult érte, szerette is, csak a kórház nyírta ki. Miért nem lett háziorvos? Helyette kerámiázgatni kezd, amiben még csak nem is ügyes. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy azzal boldog lesz, hogy vidéken béna vázákat agyagozik. Wyn meg majd eltartja?

Stílusa – témához illően nagyon érzelmes. Harriet lelkének minden kis rezdülése alaposan körbe van ragozva és az érzelmek vannak teljes fókuszban. A barátnői összetartás, annak a másabb hangulata feldobja, de sajnos annyi nem volt, hogy Harriet depresszív és önsanyargató világát a csajos, barátnős irányba elvigye.

A konfliktusa, ahogy már írtam is, belső és nagyon női regényes. Ehhez kapcsolódik, hogy a mondandója sem érződött elégnek. Tedd azt, ami boldoggá tesz. Az még ok, hogy ne ragadjunk be abba, ami csak szenvedés, merni kell váltani. De azzal nagyon nem tudok érteni, hogy itt merre mennek el. Igen, engem eléggé kiakasztottak a béna vázákkal.

Sajnos, Harriet sok mindenben megtestesíti azt, ami zavar egy kitalált személyben is. Nekem ellenszenves volt és sajnálat helyett megráztam volna. Ez a regény megítélésére is rányomta a bélyegét.