Fülszöveg: 

Régi és új barátságok, szerelmek, Red Bull és medvecukor ízű első csókok, féltve őrzött titkok, álmok. Miközben Szótlan Szentfazékból Lea, Szaporából Andris, Gótikából Gabi, Dadaniból pedig Dani lesz, Kókusznak el kell döntenie, hogy lesz-e még helye a balszerencsés babák életében, miközben Vincze Dömötör életében is akadnak megmászásra váró problémahegyek.

Szerintem: 

Visszatértek a balszerencsés babák. Avagy, hogyan lehet érdekessé tenni egy mindennapi kamasz történetet? De az is kérdezhetném, hogy lehet

ennek a kötetnek a tartalmát összefoglalni?

Bajban lennék vele. Már csak azért is, mert nincs egy főszereplő, aki köré épülne a cselekmény. Döme, avagy Kókusz az első kötetben jobban hozta ezt a szerepet, de ő most eléggé kivonta magát a cselekményből. A háttérben marad, nem lép személyes kapcsolatba a többiekkel, csak üzeneteket ír neki és néha-néha a háttérben ügyködik. Helyette előtérbe került a kisvárosi négyes, vagyis Gabi, Dani, Andris és Lea. Ők és Döme nézőpontjából felváltva van elmesélve a cselekmény.

Igazán meghatározó konfliktust vagy cselekményt egyik kapcsán sem tudnék elmondani. Kisebb-nagyobb dolgaik vannak, de nem olyasmi, hogy összefüggő cselekménysort alkossanak. Inkább az köti össze őket, hogy eddig ez a négy kamasz, hiába születtek egy napon ugyanabban a kisvárosban és egy baleset miatt bélyegezték meg őket, nem volt kapcsolatban egymással. Most viszont Kókusz hatására keresik egymás társaságát, krémszövetséget kötnek és idegenekből barátok lesznek a végére.

Arról szólt nekem leginkább ez a regény, hogy barátokkal minden könnyebb. Minden fiatalnak megvan a maga küzdelme otthon: pl. szülők, akik a vértől elájuló lányoktól azt várják, hogy orvos legyen. Pedig a leány az állatokért, kiemelten a kutyákért rajong. Azzal, hogy ott lesz mellette valaki, aki meghallgatja és megérti, könnyebb neki és kezdi látni, hogy miképpen kezelje a dolgait.

Bővítve van a világa azzal is, hogy a keretbe bekerülnek a kamaszok családjai. Többeknek van idősebb testvére vagy hozzá közel álló személy, akiknek szintén megvannak a maguk történetei. Mint Bálint, aki a szerelmes fiatalemberből lesz padlóra került, kidobott fiú.

Talán ezért küzdöttem is kicsit a történettel, mert nagyon mozaikos. A kis darabkák összefüggenek, és lesz belőle a kép, csak a szokott olvasási irány nincs meg. Ez nem az a lineáris történetfolyam, amit megszoktam. Pláne, hogy egy-egy résznél az időrend is meg van bontva. Pl. Alex és Gabi szakítása után előbb visszatér Alex és beszélnek a lánnyal, csak utána kapjuk meg azt a jelenetet korábbról, amikor Döme bíztatta a fiút, hogy próbáljon kommunikálni a lánnyal.

Cserébe életszerűnek tűnik, nem érzem úgy, hogy fikciót olvasok. Hétköznapi kamaszok, helyzetek és a plusz elem is hétköznapi módon banális. Már a második kötet, és még mindig nem értem, miért olyan nagy szám a születésük, hogy azért balszerencsés babáknak hívták őket, és kb. rájuk ragasztották, hogy szerencsétlenség vár a gyerekekre. Mi közük volt ahhoz a különben is röhejes balesetért? (Ok, halállal végződött, az nem vicces, de ami lett belőle…)

A stílusát is szerettem, gördülékeny. Több párbeszéd, kevesebb leírás. Nem pszichés mélységig, de azért a kamaszok világát bemutató lelki oldal is van benne.

Egy rész még van belőle, érdekel is, az mennyire lesz sablonos – kerekít-e mindenkinek egy nagyon rózsaszín befejezést – vagy sikerül megmaradni egy reálisabb irányban.

Idézet: 

– Figyi, azért nem vagy valami beszédes, mert minden emberre potenciális pszichopataként gondolsz?
– Ez a túlélésem kulcsa.
Gabi a fejét rázva zsebre dugta a kezét, majd lenézett rám.
– Hát, szerintem inkább a remeteségé.
– Sajnos, nincs legális módja, hogy a huszonegyedik században hivatásos remete legyen a foglalkozásod.