Fülszöveg: 

Amikor egy véletlen találkozás valószínűtlen kötődést teremt két rivális gyilkos, Sloane és Rowan között, valami megfoghatatlanra találnak a két, hasonló gondolkodású lélek barátságában, akik mindketten más sorozatgyilkosok leölésében lelik örömüket.

A két vadász a vér és a szenvedés évenkénti játékán vesz részt, amelyben össze kell mérniük az ügyességüket az ország legveszélyesebb szörnyetegeivel.

De ahogy a barátságuk valami mássá alakul, a maguk után hagyott nyugtalan kísértetek már csak néhány lépésnyire vannak, és készen állnak arra, hogy az újonnan talált szerelmüknél többet kaparintsanak meg.
Kiáshatja-e magát Rowan és Sloane a sírok játékából? Vagy ez egyszer méltó ellenfélre akadtak?

Szerintem: 

Ekkora elmebetegséget… Ez is dark romance, ennek a szerelmi szálával is fenntartásaim vannak, de

Weaver kitalált egy olyan extrém helyzetet és párost, hogy ezeken simán felül tudtam emelkedni.

Ugyanis, az ő szerelmespárja egy sorozatgyilkos páros. Mindketten bűnözőket és szemét alakokat kapnak el, hogy aztán csúnya módon végezzenek velük. Van pár példa is a könyvben pl. kiszedett és feltűzdelt szemgolyókról, meg hasonlók. Amikor mindketten ugyanazt a célpontot szemelik ki, egyfajta versengés és bajtársiasság alakul ki közöttük. Dark románc stílusban megvan a szexuális szikra is, de ők meglepően sokáig csak barátok. Ami náluk extrém forma: időnként egy helyre utaznak, kiválasztanak egy közös célpontot, és versenyeznek, ki kapja el és öli meg gyorsabban. Amit említettem, hogy alig van tényleges szerelmi szál, ők kb. csak gyilkolnak egymással vagy párhuzamosan. És beleszeretnek egymásba ennyiből, hogy hónapokig vagy még tovább nem is hallanak egymásról.

A helyzet különben akkor változik meg, amikor célpontok lesznek és harcolniuk kell. Ezúttal nem az igazságért és jogos büntetésért, hanem az életükért és egymásért. Akkor jön be a klasszikus vonal a románcban, amikor le sem tudják venni egymásról a kezüket, de addig ez meglepően mellőzve van.

Weaver nem írta túl a szereplőket, neki nem világa a lelkizés. Talán ez az oka annak is, hogy annyira szegényes a szerelmi szál. Cserébe pörgeti az eseményeket, és gyilkos futamokat rendez az olvasóknak. Nem véletlen, hogy ezt sokkal szívesebben olvastam és bírtam, mint amikor csak a póz a lényeg és ennyi a kapcsolat.

Újabb pozitívum, hogy szerettem a könyv humorát. A fentiekből nyilvánvaló, de azért ki is írom. Fekete, mélyen. Halál, gyilkosság, bűn és önmaguk számára is ismert, beteges szokások. Mert azért egyik főszereplő sem gondolja, hogy azzal a normálisok közé tartozik, hogy hobbiból sorozatgyilkolnak. Weaver különben ráérzett, hogy ilyesmit lehet még írni és lesz kereslet, mert Rowan több testvért, összetartó családot kapott. Akik másként, de szintén elég különc alakok, hogy egy nem szokványos románc szereplői lehessenek.

Ha már szereplőket emlegetek – minimálisan építi őket, a páros együtt jobban össze van rakva, mint külön-külön. De itt a cselekmény és a humor a lényeg, messze nem lelki élet, ha minimálisan írt bele a szerző azt is. Valamit mégiscsak kellett írni, miért lettek sorozatgyilkosok hőseink…

Érdekes az is, hogy nálam az obszcén szöveg azonnal viszi le az értékelésem. Nagyon nem bírom, amikor értelmetlenül mocskosan beszélnek a szereplők, vagy egyenesen a narrátor nem tudja, milyen közegben szólal meg. Itt viszont a történet és a szereplők indokolják a nyersebb megnyilvánulásokat. Vagyis, szeretni itt sem fogom, de el tudom fogadni.

Erre is igaz, ahogy a zsánerre általában, hogy hihetetlen és túlzott az egész. Csak most nem is éreztem úgy, hogy ezt bárki, akár az író komolyan venné. Ez egy fekete humorú gyógyszerelgurulás, amin meglepően jókat tudtam nevetni.

Idézet: 

Olyan sorozatgyilkosnak lenni, aki sorozatgyilkosokat öl, pompás hobbi…